Vulkán

Te és én, állunk a vágyaink
kráterkúpja tetején.

Mint sír szélén, vigyázva, nehogy
lecsússzunk a peremén.

Öblös torkán titkos jeleket
küld, ereget a vulkán.

Szuszogva, szűk kürtőkbe reked
a báva, alvadt láva.

Ámulva állunk az űr előtt,
némán, megbabonázva.
  
Hallgat a mély, most pihen, ásít
benne sekély szenvedély.

Szendereg…Fumarolók s lelkünk
füstjét szél lebbenti meg.

Szeretsz, tudom. A magad módján.
Én is az én módomon.

Szemedből arany sugár tűz rám,
de nem izzón, lobogón.

Nincs égető, tisztító láng, de
van parázs, melengető.

Nincs szeszélyes, pusztító tűzvész,
néha egy szikra, fényes.

Morajlik, zúg beleremegve,
szívem, ez a vad Vezúv.

Ki nem tör. Kívül kéreg, belül
forróság gyöngít, gyötör.

Esengve kér, követel, vágyik
tűzpiros szerelemre.

Ifjú hévre, életre, fényre
termett szívem, a hiú.

És kiált. Hangtalan hangjával
ijeszti a bősz halált.

Üszök, korom, majd szélfútta por
lesz szerelmünk egykoron.

Ücsörgök még a katlan szélén,
ölelj szorosan, szédülök.

Senki más, csak általad enyhül
szívemben a nagy nyomás.

Fogd kezem, bocsásd meg, ellened
hogyha szóval vétkezem.

Tombol, tapsol, gúnyosan röhög
lábunk alatt a pokol.

Az óriás, hunyó tűzhányó
mocorog, gyerünk, futás!

Szél sziszeg. Ős Pompeji felől jön,
homlokunk izzadt-hideg.

Siessünk, elátkozott táj ez,
mentsük meg az életünk.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-27 10:02:17
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-27 10:02:17