Séta az idõben


Míg sétálunk végig a Lónyay utcán, leolvasom
a múlt jeleit, keresem az antik nyomokat, nézd az
ablaksor szintjén váltakozó díszpárkányt, hallottad, a
tümpanon és szegmensív váltakozását még Michelangelo
találta ki a reneszánszban, hogy fölkapta, továbbvitte
az építészet, a zseni szelleme itt pompázik a fejünk felett,
látod a konzolon az akantusz levelet, egy ókori lány sírjáról
szippantotta magába az idő, a legenda szerint áttüremlett
a fonott kosáron, ahonnan az áldozati gyümölcs, hús és bor
már rég elfogyott. Az ókori istenek mindig ki voltak éhezve
egy kis áldozatra; a síron nőtt akantuszlevél íme itt van,
kétezer-ötszáz éve virágzik a lány lelke, minden rostjában,
erezetében egy hajdani építész részvéte átmentette az
örökkévalóságba; nézd az erkély reneszánsz bábos korlátját,
ahogy belelóg a copf virágfüzér, itt  meg barokk motívumok,
tudtad, édesvízi kagylóról  kapta a gúnynevét, szabálytalan
gyöngyről, ma giccsnek neveznénk. A tengeri kagyló
gyöngye értékesebb, tökéletes geometriai forma -
a felületi feszültség a sűrűség függvénye - befelé hat, kívül
szabályos gömbformára feszít, bennem minden feszít,
te oldasz csak igazán, három évtizede vagy az  oldószerem -
ott egy klasszicista oszlopsor, de hisz az eklektika végig-
csipegette a korszakokat,  mint nyári rétről a mezei virágot -
melyiket válasszam, mindegyik nekem nyílik; emlékszel,
vizsgaszünetben egy tarka csokrot hoztál nekem a szigetről,
odaképzeltél a virágok közé, aztán bent felejtetted  a kabát-
zsebedben, öt nap múlva halásztad elő, ja ezt neked  hoztam,
lepréseltem a virágokat, szépen elrendezgettem, nedvesen
kisimítottam gyűrött szirmukat, mint ódon, napszítta terítőt,
díszítse csak az örökkévalóság asztalát; aztán együtt nézzük
a tornatermet, hogy lehetne rekonstruálni a régi falképet,
fölhajtani a kosárlabdahálót, sín, csiga, vagy zsanér,
mi a megoldás, hogy ne lógjon itt ez a mállott vastraverz -
emlékszel, mikor Tamival fogócskáztatok a rozsdás
mászókákon,nem vettétek észre, hogy fölhasadt a tenyeretek,
aztán bejöttél elém a múzeumba, épp Krisztus sírba tételét
másoltam Pedro Sancheztől egy emelvényen, a halott Jézus
vére plasztikusan megfestve, szinte kicsordul a képből,
olcsó hatás, de mindig bejön, körbeálltak a látogatók,
egyszer csak megjelentél mögöttük félszeg mosollyal, szelíd,
szakállas Krisztus-arccal, hátratett  kézzel közeledtél, valami
szokatlan volt mögötted, vércseppek követtek, kígyóztak,
tekeredtek,  telepöttyözték a márvány kövezetet, szétnyílt
tenyered, mint vörös forrás jelezte az útvonalat,  amerről jöttél,
mintha a képről,  de nem, a mászókától a Régi Képtár
spanyol osztályáig áldoztad a véred  a  játékért, megérte –
mondtad, aztán mehettünk tetanuszért,  mint előző évben is,
mikor rozsdás szögbe léptél futás közben, mindig kihívod
a sorsot, te mezítlábas tetanuszbajnok,
mi lennék nélküled…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.