Férfikor

Veronikának

1

Még egy lépés egymás felé,
vagy félszeg karnyújtás csupán,
s e szelíd mozdulattal
annyi sérülés után

valami újra kezdetét veszi:
a vágy, mely csak jóból tanul,
habzsolja önmagát
megállíthatatlanul,

s szól: telhetetlen fényetek
odaátról hozom át...
Két szerelmi hadirokkant
megszépült mosolyát

láthatja minden ismerős.
S hogy megint létre jogosult a lét,
izzó karddal tartja távol
az ellenérvek tömegét.

2

Ha szépnek is talál,
ki társaként szeret,
szeretném eltitkolni
legalább testemet,

rútságom ne tűrje
semmi szent erény,
s ne vetkőztessen
az esti lámpafény,

mint jókora szalonnát
a csomogoló ujjak.
Két évtizedem volt,
hogy szégyellni tanuljak.

Bújtató gönceim
hogy kéne levennem?
Az elfogultság most is
gyönyörködne bennem.

3

Sötétben újratanulni egymást,
hogy selymesen sejthető
legyen a térből elfoglalt testnyi
tartalom; újratanulni a fejtető

s a csiklandó talpak közti
gyönyöréhes birodalmat,
hol minden porcika
legfőbb vágyáról hallgat,

hol forma s lüktetés törvénye
szabja minden mozdulat
ívét, s a torz hasonmás tükre
folyton más képet mutat;

kilépni egy zárt kapun,
mely a vakság szerve lett;
láthatatlanul lebegni
a látható felett.

4

Csukott pillantásom
csókkal ébresztene,
míg függönyöd pendíti
a kinti fényzene,

s homlokodra kúszik
egy kósza napsugár,
mely hosszan simogató
árnyékomra vár;

fészkelődnél hozzám bújva,
s hogy ünnepibb legyen a reggel,
dúdolnék egy kicsi dalt is,
babrálnék alvó kezeddel...

Végül paplanunk lerúgva
köszöntenéd ébredésem.
Nem bújtatna magunk elől
még fügefalevél sem.

5

Ez hát a férfikor.
Vagy valami olyasféleség.
Pontosan mitől, nem tudom
- ugyanolyan kék az ég,

ugyanolyan zöld a fű,
és így tovább, és így tovább.
Történtem én és a dolgok.
Nem lettem sokkal ostobább.

(Talán több csekélység foglalkoztat,
mint feltámadásom előtt;
vagy a lényedből sugárzó nőiség,
az adhatott egy új erőt.)

Jöhet a lecke boldogságból,
aggodalomra semmi ok.
Elveszteni is megtanultam.
A nehezén már túlvagyok.

6

Aztán a távolodás
öröknek vélt percei.
Riadtan próbál a lélek
valami szépet menteni

át a nélkülözés
tartosító üzemébe.
S hogy tükrét viszontlátva
halványul iménti képe,

a gyönyörködés mámorában
apró részletek fénylő
sokaságával telik.
A látvány ravasz "merénylő":

egymásnak ígéri táncunk,
a lobogó fátylak szűkülő körök.
S már valószerűtlen egy búcsú.
S minden találkozás örök.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2001. Tél