Falakon bennem




Tudom kinek írok, csak azt nem, hogy minek.
Van bennem bőven szürkület és vannak borúsabb éjszakák,
még maradt bennem züllött lázadásaim faragta szűz parázs.
Érzem az ajkaimra táncoló dallamot, ahogyan csiklandoznak a szavak,
s mint mindig, ha magammal harcolok, előttem képzelt ellenség szalad,
persze, ő sem fél már tőlem és bennem sincs harag.

Van nekem magam öröme, olyan, amilyen senki másnak,
neki is van, jól tudom, megmutatta a világnak.
Hangosan közöl, ha fél, aztán súgja; a csend soha nem beszél.
Nem érti meg, én hallom akkor is, ha meg sem moccan ajka,
legalább a nyelve nem botlik szavakba,
így spórol rajtam - mégis - pedig mindent megmutattam,
ami vagyok s, ha elestem, láthatja már, rég talpon vagyok.
Ajkak, ajkak, emlegetettek, ti még soha sem látott úgy szeretettek!
Hinni nehéz, de úgy kerek, ha mondom; azt szeretem, akit gyűlöl a sorsom
és érteni más nem is értheti, ő csak; bár simogatna, de most csak a szél csap!

Nem! Soha nem még, mégis igen; itt fut a képe felém szelíden.
Fordul a kocka, egy film lepereg, Paramnézia címe, eső szemereg,
elázik a fal, homályos a kép; több van bennem, tudd, ne reméld!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.