Duna-szél


Asszonyom képtelen
a kenyeret megemészteni,
más után kell nézzünk,
talán a rízsliszt
meg a kukorica kisegít;
a fránya gluténnal végzünk,
nevezzék bár életnek,
amit másutt úgy akarnak.
Én meg a borral vagyok
hasonképp, gyenge magyar,
mert ha vallani kell –
bizony inkább kikerülöm,
s jobban mint Petőfi,
annak a kurtakocsmásnak a fia,
aki magas kedvében sírva fakadt.

Vizespalackkal, kenyérrel,
megyünk a Dunához; nem érdem,
nincs olyan messze, télvége van,
megszomjúhoztunk látására.
Drótszamarunkat letámasztjuk,
néhány sanda varjú reánk bámul,
mit keres itt az asztaluknál
kétlábú, kettő, akit nem szárny,
és nem is emel, csak kíváncsiság.

Hány rétegben szól a part az égig,
fut a víz bordákban a lábig,
férgek közt kotorász bakancsom,
nekik a morzsákat, kacsáknak
messzebbre kenyeret vízbe hajítok:
egyétek és vigyétek, ezzel már
nem élünk; bár illata, s a sercli
gyermekségünk kikezdte – rég volt,
mára emészthetetlen, de ti közelebb
vagytok a gyermekhez, éhesek.

Enni nem ettünk, szomjas sem vagyunk,
fogom a palackot, s vizet a vízbe,
magasról csorgatok; mennyivel
könnyebb lesz majd a zsákom,
ha visszamegyek, majdnem oda,
ahonnét jöttem, még emlékezem;
és követ keresünk, ha már a nagy víznél,
gyermeki csupasz és sima követ;
meggörnyedünk és lessük a vizet,
akárha végét céloznánk meg –
s kacsáztatunk. Némelyik kavics
jobban tudja, kitér, hittük, eldobni
ez is többet ér – de nincsen rekord,
végülis egyre megy: előbb süllyed,
vagy cifrázza – hajító öröme – aztán
akárha húznák: lefele, lefele, lefele.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.