Ölelés

Tizenhét évesen szerettelek meg,
mikor a derekam átölelted az előszobában
és arra kértél, maradjak még,
de nekem el kellett mennem apánk
régimódi szigora és anyád rideg közönye elől.
Addig csak nyűg és teher voltál, akit
kapkodva rángattam végig a mellékutcákon,
mert mindig későn keltem, de mégis
titokban büszke voltam, ha az anyádnak néztek,
és azon is csak később tudtam nevetni,
hogy a Rákóczi térről kerültél elő alig
ötévesen, mert elkószáltál, és én nem
tudtam elmenni egy fontos meccsre,
mert rémülten téged kerestelek.
Minden addigi haragom és dühöm
eltűnt abban az ölelésben, fontos lettél
nekem, végre igazán a testvérem.
Surányban mindig jó volt együtt,
és emlékszem, milyen dühös lettem rád,
mikor a százméternyi úton úgy indultál,
hogy majdnem lemaradtam a hátsó ülésről.
Azt azért még mindig nem tudom,
hogyan bocsáthatnám meg, hogy
az aput is elvitted magaddal, anyád
és a bátyánk aztán mindent széthúzgált,
nekem semmit sem adtak, amire nem volt törvény,
de Surány nem kellett, magamtól adtam át,
így legfeljebb öt évben egyszer, ha arra megyek,
így nem kell folyton elmennem a szentendrei
lámpa mellett, amit utoljára láttál életedben,
és nem kell folyton azon gondolkoznom, talán
jobbra kellett volna húznod azt a kurva kormányt.
Jó, tudom, akkor meg a fejed szakadt volna le.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.