Megmagyarázni a hajnalokat

Szindbád nem tudta megmagyarázni
a hajnalokat, amikor mindig eljött az a
pillanat, mint a negyedik krigli sör után
a súlytalanság, kieresztenek az addig
haza készülő izmok, arcunkon elfolyik
egy időtlen mosoly, és minden olyan
felségesen mindegy lesz, mint barátunk
cigarettáján a kókadó hamu, hogy most
egyből a földre hullik, vagy a konzerves
doboz púpos csikkhalmazáról legurulva
alszik el a pormacskák közt a szőnyegen,
mint a gyérülő mondatok szünetében a
keserű füsttel csípő, közénk égett múltidő.

Valaki elhaló hangon egy régi dalt dünnyög
szakadozottan, gyérül az éjszaka, mint
régi abroszból elfogy a szín, és egy idő
után halvány lesz a csend, kicsiket kilengünk,
mint alvó kövér madár az ágon, nyak behúzva,
féltett meleg a szárny alatt, mindenki tudja,
hogy aki mellette ül, most az öregség ködében
borong fázós boldogan, hogy jajj de régen
voltam ilyen fiatal, hallgatunk, mint homállyal
hintett asztalon a félig ivott poharak.

Szindbád ilyenkor pislogott, mint kiégő
szőnyegen a parázs, bódultan itta a
fénycseppeket, amelyek olyan bizonytalan
hirtelenséggel csordultak a lebegő ablakokon,
mint túlcsapott korsó oldalán az arannyá
hígult gyönge hab, és néma szerelemmel
lapult arcával a pirkadattal áztatott asztalra,
mint harmatos levél a kabátunkra, mikor
biciklivel kacsázunk hazafelé, és sírva
fakadunk az első munkába menőkkel telt
köhögő busz láttán.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Parnasszus, 2001. Õsz