Teodóra
Azt már tudod, hogy szeretlek.
De ez ma már csak elcsépelt frázis:
mit sem jelent. Lehet hazugság is.
S ha igaz, sincsen két ugyanolyan:
se kiejtés, sem, ami benne van.
Az elso noi nevem vagy versben.
Amíg külön engedélyt nem nyertem,
sosem akartam... de már régen hajt
a vágy belül, hogy leírjam, s Te majd
úgyis megbocsátod. Ahogy mindent:
amit teszek s amit érzek, itt, bent.
Mert ritka jósággal vagy megáldva,
és melletted bátran lennék gyáva,
nyugodtan lennék dúlt; elotted még
szánalmasan aludni is mernék,
ami a mezítelenség csúcsa:
Isten tudja, nem járok-e, s furcsa
vagy tán rettenetes szavakat nem
hallatok-e egy rémálom közben...
Lennék gyenge is és nevetséges,
hisz csak rámnézel, s tudom, megértesz.
Szinte már indulnék Hozzád néha,
s vinném minden vétkem ajándékba,
hogy Te oldozz fel, s aztán mondj mesét,
s Szemed fényétol szunjék a sötét.
Mesélj, igen, öledben nyugtatva
lükteto fejem, s lázas arcomba
mosolyoddal sugározva békét:
igen, gyónnék. És én is mesélnék,
Neked megnyílnék csontig, velokig,
hogy megismerhesd lelkem eroit
s gyengéit, a Magadéba pedig
így befogadhass óhajod szerint.
Szeretem nézni, mikor épp eszel:
harapsz, rágsz és nyelsz, vagyis létezel;
ha csak fagyit nyalsz (s ostyák ropognak),
az ÉLETET tartod fenn Magadnak!
Ám ALUDNI még sosem láttalak,
még elpilledni sem szemhéjadat:
akkor... bár Faust óta nem szabad
tán kiáltanék: Állj meg, Pillanat!,
s csak néznélek Téged, gyönyöru lányt,
egy tücsökhangú, nyári éjen át.
Aludnál mélyen s kiszolgáltatva,
és én vigyáznék tiszta álmodra.
Elnézném, ahogy szelíden pihegsz,
s ha jutna is eszembe némi szex...:
csupán ráfújni szöszke hajadra,
gyengéd csókot adni homlokodra,
arcod ujjal végigsimítani,
hátadra írni: Dóri & Dani,
megcsiklandozni bubájos nyakad
s kacér ívu, fedetlen válladat,
végigkövetni minden hajlatot,
beszippantani virágillatod
(hisz illatos vagy, kábító s üde,
mint Édesanyám mákos bejglije)...
...de nem! Hozzád érni most nem szabad:
az édes szendergo még felriad!
Mint a tinta a papírt, átitat
Neved hallatán a lágy áhítat:
mintha roppant, de szeretet-teli
templomba lépnék, ahol elnyeli
hangom a Mély, a Magas, a minden...
hisz Nevedben benne van az Isten.
S benne van a fenség: újraéled
egy hajdani gazdája e Névnek,
és érzem dicsoült homlokom-tájt
bizánci császárnom huvös csókját!
Forró is lehet gozölgo tea,
mit szintén sejtet Neved zamata...
Sot, illata is van, aminore
a víg olasz azt mondja: odore!...
És az a rejtett második személy
Neked s nekem szól: higgy, szeress, remélj!.
Számomra hát bájital-töltetu
ez a varázslatos-szép hét betu!
(S hogy az az elixír milyen legyen?
Hiszed vagy sem, már töprengtem ezen:
egy csepp friss harmat kerüljön bele
mint a szuz természet (s leány) jele ,
egy csepp suru méz, hogy édes legyen,
mint a bódító, tömény szerelem,
egy csepp vér: lásd, adnék Érted ezret,
egy csepp a finom teából, egy csepp
szempilládról lecsókolt örömkönny,
végül, Te örök Múzsa, örök Hölgy:
egy csepp tinta, hogy írhassak Neked
mindig. Íme, a bizarr egyveleg!)
Kisfiú voltam képzelem gyakran ,
árva, ki Holdnál magányosabban
bolyongott egy havas téli estén,
fények, lármák nyüzsgo Budapestjén,
s ki arcok, lámpák, üzletek helyett
nem látott már, csak örvényt, tömeget.
Néha, orrát az ablakhoz nyomva,
belebámult egy-egy kirakatba.
Nem tudta, az egész élet minek...
a csodát ekkor pillantotta meg!
Az egyik üvegen derengett át,
s ezt a mosolygó, tiszta, szép leányt
lecövekelten nézte a gyerek.
A játékok egyike lehetett,
de a tündöklo fényt minden polcra
mintha ez az arc ragyogta volna.
A fiú körülnézett a zajba,
s látta: vagy egy tucat magafajta
nyafog: Ez kell, az kell, anya, vedd meg!;
s o visszafordult s csak azt az EGYET
nézte, vágyta erosen: meglátta,
hogy hisz Róla szólt ezernyi álma!
Igézve bámult a zöld szemekbe;
úgy látta, a leány is nevette...
És fény gyúlt, kezek ragadták karon:
láthatatlan, jóságos hatalom
a csillogó boltba repítette,
s o a kincsét magával vihette!...
És tavasz lett, a lány életre kelt,
kacagott és táncolt és énekelt;
s o máig csak gyönyörködik Benne,
betelni nem tud (nem is lehetne!)...
Köszönöm, hogy megismerhettelek!
Lásd, ilyen kisfiúd vagyok Neked...
S mi vagy Te nekem? Mi vagy nekem MÉG?...
Társ, akivel mindent megbeszélnék.
Kislányom, kinek fogni kell kezét,
no, akinek úgy fognám a kezét,
s nevelom, ki ha nem fogná kezem,
tudja Isten, mi lenne úgy velem.
Éjszaka pillekönnyu vágyálom,
nappal a redok a kispárnámon,
melyek közé arcocskád képzelem,
elábrándozván a két szép szemen
(smaragdzöldek és kíváncsi-nagyok,
és ha boldog vagy, mindketto ragyog),
orrodon, milyen édesen pisze,
puha ajkadon, melyrol a puszi
ambrózia, s a hajzuhatagon,
amelyrol szégyen, de sose tudom,
bársonyos borödnél selymesebb-e,
vagy amaz gyozhetne, versenyezve.
Igen, hajad s boröd: szép küzdelem!
Vetélkedjenek Ok: én nem teszem.
Hisz mit nekem dicsoség és babér:
mosolyod az Olümposszal felér,
s ha amit írok, csupán Te érted,
az üdvrivalgás kell a fenének!
S mi vagy nekem még? Ezernyi emlék:
aprók s nagyok, mint kézzel gyúrt zsemlék.
Szerelem s még több: KÖTODÉS, Te lyány!
Arcod hozzámnott, mint egy régi tárgy,
mint tíz éve használt, kis vonalzóm...
Becézo szavak: Hiánykisasszony,
Mosolykirálynom, s hosszú még a sor...
De sosem lógó, csüggedt, méla orr,
sz levego s gyomor vibrál, ha látlak,
és minden közös perc egy varázslat!
Finom kis nyakékeid is Te vagy,
s az orjíto, kis bíborszín kalap;
ismerkedésünk tavaly-tavasza,
egy fájó osz könnypárás panasza,
s a felszabadult újjászületés,
mikor búsnak látsz, meleg ölelés;
áldott mosolyod, vidám kacajod
(több bájjal még senki sem kacagott),
a borítékon Neved és címed,
a féltve orzött kórusfényképek,
két kedvenc Beatles-számod hangjai,
az egy teljes gombóc citromfagyi,
az én britzászlós, kicsi kulcstartóm,
amelyet nekem hoztál Londonból,
s ágyam mellett nyolc ásványvíz-palack...
Bizalmad, mely férfiszívet szakaszt,
belso erod, milyenre asszonyok
képesek csak, s de gyengéd szív dobog
mögötte! Ez a szív nagy hatalom...
Oly jó, hogy szavát én is hallhatom!
És oly jó Terólad álmodozni
(szép lenne esoben csókolózni...),
oly jó minden... Hisz lásd, ez mind Te vagy!
Ám nem csupán ennyi, ez szentigaz.
Még biztosan diktál Rólad Ámor.
Majd leírom s elsuttogom máskor...
Minden szavaddal ajándékot adsz,
és csak egyre inkább Hozzád ragaszt
minden hó, nap vagy csak negyedóra...
Szeretlek, drága, kis Teodóra!!
Most már tudod, HOGY szeretlek...
2003. július 7 augusztus 14.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
