Jób lázadása

                                                                 "Nem voltam gondtalan,
                                                                      nem leltem békére,
                                                                      sem nyugalomra,
                                                                      mégis nyugtalanság jön."
                                                                               (Jób k. 3.r.)


Vesszen az a nap, melyen megszülettem,
s megzendült az ég: Fiú fogantatott!
Kínok közt felzokogva mondtál hála
imát Anyám, mikor gyolcsba raktak ott.

Mért nem maradtam a sötétség foglya,
mért látta meg a szemem a hajnalpírt.
Miért vajúdott őserőd a lázban,
Mért szórtad körém csillagvirágaid.

Nyomorra szültél Anyám és minden bűnt
elátkozott tudatra ébredt agyam.
Mért hagytad, hogy óvó méhed kelyhéből
e földi pokolra kiszakítsanak.

Mért nem haltam meg, mikor azt akartad,
hogy erős legyen büszke magzatod.
Belém csókoltad a hit tiszta fényét,
mikor Istenhez emelt fel két karod.

Most álmom csendjében fürösztenélek,
fejem gondtalan sírodra hajtanám,
megkísértést sosem látott gyermekként
fognád a kezem s vezetnél jó Anyám.

Mert nyomorultnak engedi csak az Úr,
hogy a bűnök között vakon is lásson,
őrizze megkeseredett szívében
az életet és az igazságot.



(2009 XII 21)








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.