Minek a filozófia

Azt mondtad, nem tudod,
hogy csinálják, de mindig találkozik
a tavi evezős a folyamival.
Azután más szövegkörnyezetben,
sok más dolog után mondtad ugyanazt,
hogy nem tudod, négyszemközt,
azon a helyen, ahol együtt sétáltunk
utoljára.

Távolról kezdted.
Először vitorlát bontottál,
rutinnal az állóvíz felől közelítetted meg a dolgot,
hogy az, aki a folyón evez, - így mondtad,
- annak ez az álló helyzet, hogy most én itt állok veled,
egyáltalán a megállás, valahogy ez nincs meg,
sőt - folytattad - ha tovább megyünk
egy evezősnek sokszor helyzete sincs nagyon,
amiből válogasson, csak maximum egy elfolyó ígéret,
az is folyó részéről, hogy
„van ott még ahonnét ez jött,
tehát holnap is folyok, mert folyó vagyok,  
nincs semmi baj dunai evezős, lesz vizem,
feküdj föl, szarjál le mindent!”
És te, lelked egyre folyékonyabb útján mész egy egyre képlékenyebb
úton, hígulva bár folyód is,
mész, és sosem érkezel meg,
valami idejében toporogsz, és számodra előbbre való egy vers.
Ehhez még hozzáfűztél egy érdektelen részletet,
amit különböző okokból számtalanszor átbeszéltünk,
így nem is figyeltem igazán,
az esti fények játékát néztem a hídon,
nem tudom, talán bosszantani akartalak ezzel.
Majd visszakapcsolódtam a beszélgetésbe úgy fél perc elteltével,
és te ekkor már az általad olyan „jól ismert” tevékenységemet elemezted,
mintha most helyettem fején találtad volna azt a bizonyos szöget…  
Valami olyasmit mondtál, hogy aki folyami,
annak minden nap ugyanúgy kell evezni, ami annyit tesz:
elhagyni, megkerülni, leelőzni, nem nézni hátra,
még csak hátra sem biccenteni, még akkor sem,
ha egyébként jól esne,
mert az evezés folyamatos elhagyása valaminek,
valakitől köszönés nélkül elszökni.
Ha nem is ezt pontosan, valami egészen hasonlót mondtál,
emlékszem amikor lesütött szemmel nézted a vizet,
talán azt, ahogy fodrozódik,
mintha abból olvastál volna ki valami reménytelent felőlem.
Majd szabadkoztál, és egy bója példájával árnyaltad tovább a dolgot,
ahogy a sötét hullámokból kiszúrtál egyet.


Aztán jött az, hogy ezt te nem bírod,
hogy a hajók és a kompok is egytől-egyik kivetettek.
Unásig hallott szójárásod közben figyeltem, ahogy mondod;
„Figyeld meg, egyszer majd fennakadsz a sekélyes vízen!”
Mit fogok akkor hajtani,
egyáltalán mikor fogok szembesülni én, mint hajtó
azzal, hogy hajthatatlan vagyok,
egyáltalán hogy nem lehet ezt észrevennem?!
Hogy is mondtad?
Valamire utalni akartál a lovassal és lovával,
hogy mint valamirevaló nomád lovas,
valahogy én úgy vagyok a csónakkal
és ezzel a folyóval egész évben,
ezért nem tudod mondjál-e egy közkeletű mondást
egy bizonyos hajóról, ami elúszott,
mert látod én még ebben a pillanatban is
kint vagyok egy stégen.
    
Igen.
Hallgatólagosan ekkor igazat adtam neked.
Nem mondhattam, azt hogy nem tudok megállni,
és te sem mondhattad, hogy adj fel mindent.
Csak bólogattam, a tavaknál élők azok mások,
állandó part mederrel az ember valahogy közérthetőbb,
valahogy hitelesebb,
a sétának a tónál vége van, ha egyszer elkezdődött,
a tétova csoszogásnak, hogy azután merre,
a délutánokat módszeres esték követik.
Igen, egy tavi embernek talán még hamarabb is van családja,
bólogattam, tudtam ezt úgy gondoltad: „Ezt a részét érti”.
Ezért nem kezdtem el a csónakról,
az így vagy úgy elhasznált evezőkről,
az esti magányról, a víznél is sötétebb kabátokról,
és mégis a lopva elért bizalomról beszélni,
amit a kacsákkal, sirályokkal, reggel a hidakkal,
a víz lehetséges vagy lehetetlen változóival,
a csónak hosszával,
s a rá merőlegesen eső lapátok nyugalmával
megtanultam életként kezelni.

Mondhattam volna, búcsúképpen, hogy a tavakat
idővel megszokod, vagy mutathattam volna a Dunára:
„Látod ennek nincsen se eleje se hossza”,
de egy olyan embernek, aki egyszer komolyan megkérdezte:
„Minek a filozófia?” Ugyan már.  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.