Poklok

Bélpoklos szerelmem, a kapitány
álma nem én voltam: egy láda rum.
Szépmívű bajonéttja s halk harákolása
mását nem lelhettem fel sehun.

Ahogy kínok pokla dúlt gyötrött belében,
Úgy szédelegtem végig én is minden poklokon,
Mert fagyos kőszív volt csak kebelében,
fagyos volt a szív, míg égett a gyomor.

Eldobott csikkjeit a fedélzeten
felszedtem mind, s őrizgetém hiven
aranyszelencébe zárva, párnám alatt,
s gigámon nem csúszott le több falat,
csak nagynéha, akkor se nagyon.

Éjjel, ágyamban fekve hallgattam lépteit,
s a reterát ajtaját, ahogy hosszan
csengett-bongott, mikor becsapta.
”Olyan nő kell nekem, akár valami kanca.
Te meg mi vagy? Egy tál csiriz.” – szólt,
s keskeny faromra rácsapott,
s még hosszan csuklott azután
ott bévül a szívem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.