A tavasz

Evoé! poharat emel most minden:
túléltük! félre mindent, ami hideg!
a Nappal kacérkodnak kibomló rügyek.
Parolázó „Soha Többé”-k között napozik,
hasán piros bogarakkal a rossz stelázsi.
                                          Istenem, milyen szép!
- fakad ki belőled, ahogy csoszogsz
álmosan a szükség végett.
Meleg bendőként fogad magába a tavasz,
s mint egy gyermek, hunyorogsz a fényben:
Mennyi új! Mennyi új! Igen! Igen! Igen!
Parttalan könnyűség a könnyítéshez:
bizsergő érzéssel tör fel terhed,
minden izom-összehúzódásban ott a „Na végre!”
és spriccel a becélzott stelázsin,
míg „Húzd meg jobban, menjen a munka!”
proletárék lepik el a kertet.
Látnak, tudják - nem takar semmi,
a Védtelen. Talán a versek… Á!…
Belélegezhetetlen levegő vagy,
hátat fordítanak: nem is vagy!

És nincs többé bendő, se más.
Körötted a tél maradványai. Zörögnek.
Korhadtszagúak. S ami belőled olvad ki:
csak a reggeli pisálás.
Nagyívű sugárban köt össze
téged és a stelázsit,
majd egyre rövidül,
szakaszossá válik, próbálkozik:
még… még… talán most…
Nagyokat rántasz fitymádon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.