Kapaszkodunk a fába

Buta egy játék,
én elbújok, te kergetsz.
Még azt sem tudom,
ez duett-e vagy tercett.
Én kint vagyok, te bent…
Aztán felássuk a kertet.
Ha én futok feléd.
A fa mögött reszketsz.
Ezért hozok még
fákat, ásót,
Hogy lejátszhassuk
a húsbavágót.
Aztán az én ajtómat rázod!
A fa mögül visszapofázok
hogy lehetne ez más is
Mint ösztönbe csomagolt
feromonlöket.
Nem akarok gyűrűt, lakást
Sem ordító kölköket
Csak kicsit bevallani
Hogy elbújtam s te kergetsz,
S lehet, hogy nem értünk
igazán a kerthez.
Szerintem félünk, hogy meghalunk
és csak kapaszkodunk a fába
s lehet, holnap már máshol, mert
csak egy jelenetünk van rosszul összevágva..
Megéri akkor is
így vagy úgy vártalak
ebben a kertben úgyis
a kertész van vád alatt.
Most ígérném, hogy soha többet
Meg hogy újra
csak veled, örökre,
szép fánkhoz simulva
azt is, hogy mással
közös élet végén
hamuként szürke rögbe
vagy karodba kötözve
de meg se hallod
el se hinnéd
legalább a kerítésig
elvihetnéd
amit találtunk
kérlek, találd ki
hogyan játsszunk
bújjak, menjek, jöjjek
a bokrok között
a földre üljek
ne csak úgy, véletlenül, lopva, félve
tapossak a sokat locsolt veteménybe
hogy aztán mehessek megint mindent
a folyóba hányni
Fákat ültetni
Földet kapálni.
Azt mondod, a kertész ostoba, gyáva
Hogy az összes zöld bokra ronda, sárga
Azt hiszed, megloptad és meg se látta…
Mégsem ő kapaszkodik abba az istenverte fába.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.