Az elveszett fantázia emlékére

Egyszer volt, hol nem, peregve hull a könnyem utánad, barátom!
Nevetve vetted kölcsön a nevem, és egy "Nagy" jelzőt tettél elé, hogy megkülönböztessenek tőlem, pedig nem is hasonlítottunk egymásra kicsit sem. Te szappant ettél, én prüszkölve kiköptem, anyám elcsúszott rajta a fürdőszobában, mondhatom roppantul dühös volt ránk.
Éjszaka együtt repültünk, csak kicsit kellett nekifutnom ahhoz, hogy menjen, melletted sosem féltem a zuhanástól, elég volt fognom a kezed, tenger alatt, tenger felett, te testvérként vigyáztál rám.
Nem nevettél, ha elestem, nem gúnyolódtál, ha becsorgott, és én egyszerre már nem is féltem semmitől sem, akkor, ott, veled.
Tudtam, hogy te, a "Nagy",egykor majd én leszek, és én sem fogok majd nevetni másokon, és megmutatom majd, hogyan kell helyesen nekifutni a repüléshez, bár tudtam, szappant enni biztosan nem fogok.
Talán ekkor kezdtem felnőni, végleg eltávolodni tőled, ekkor lettem egyszer, s mindenkorra magányos bolond, nem öreg, de nem fiatal.
Te egyre ritkábban jöttél, én észre sem vettelek - néha még írtam rólad, hozzád, aztán már azt sem-, pedig a "Nagy" jelzőt is a fogasra akasztottad, pont az esernyő mellé, hátha zuhannék, legyen mibe kapaszkodnom a kezed helyett.
Most írok még egyet, barátom, talán az utolsót, neked, hogy egyszer volt, hol nem, peregve hull a könnyem utánad.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.