Párhuzamosok találkozása

I.

Homlokodon fölszáradt
a könnyű hajnali álom,
szederlekváros kenyered
átlényegül a számban.

Álmos univerzumunkban
szerelmünk könnyű sátor.
Piros takaród alatt ma éjjel
sírásba keveredett a mámor.

Ugye eljössz még, hogy vendég légy
egy másként szabott világban?
Törékeny lelkekhez kötözve
imbolygok a homályban.

Magadat győzködöd, nem
engem, mentségeidet darálod.
Görcsös kezeid a combodhoz
szorítva, már az ajtódban állok.

Megdermeszt a félelem, hogy ez veled
történt, nem ástad elég mélyre az árkot?
Elküldesz, mégis megkérded,
miért viszem el a fogasról a kabátom.

II.

Keserves szájjízzel forgolódsz
a holdba temetkező ágyon,
hiába vársz rám kőszívű kedves,
egy másik, lebomlott világban.

Ha belém hatolsz, én csak didergek
mert máshol  növeszted a vágyad.
Kifosztva izzadnak a szavak
a gyorsan osztódó homályban.

Mozdulataim átitatódnak
a befelé nyelt könnyel.
Mérgezett szívvel nézek
szemébe a mindennapos közönynek.

Meggyilkolt gyermekként
heversz, a fűre kitett ágyon.
Varjakat kívánok neked,
Vendégeket a pusztuláson.

A gyűlölet tegnap tócsákba gyűlt,
ma már körbenyaldossa a házat,
hogy könnyebb legyen, a végén csak
megütsz majd, fölsebezed a számat.
  
III.

Síró kezeid, s hogy az asztal
alatt átnyújtod a lábad,
zavarban vagyok, hiszen bennem
régen haraggá kövült a bánat.

Nagyon közel vagy, túl közel,
megmarsz, ha átkarolom a vállad,
most mégis szeretném, csak
gömbölyödjék bennem a lassan

növekvő bocsánat!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.