Szellõ kacag, szél sír




Szíjat hasítottak a hátunkból
s azzal a szíjjal ha minket ütnek,
a sújtó kéz félelméből fáj
a Kárpátok közé zuhanó ütleg:
mert jaj, jobban rémíti a bántót,
mit hallana magából a csöndben,
hát kínt üvöltet - mert szél s virágok
súgják: én ide már Istennel jöttem.

Nekem nem kellett ősöket kitalálnom,
nyelvem s hitem őrzi tisztán őket,
s nem tud úgy csontig faragni seb,
hogy múltam ne járjon gyógyítón előttem.
S ha könnynek joga van arcomon,
az Tőle elhívott kötelesség:
tudni, hogy kiszakadt tagok fájnak az ágnak,
s ne hagyni, hogy több mag messze essék.

Nem vagyunk egyformán méltók, sem
egyforma rész a hírből nem adatott,
hogy őrizzünk és örökítsünk, de
egyformán vagyunk Isten népe: magyarok.



7:00 2009.05.30.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.