A cigány, a magyar, meg az Isten




Bábelben szakadt meg az Isten kebelében a türelem fonala.
Szomorú nap volt, az emberek szemeiben hiába égett
cinkos fénnyel a gőg, Isten tenyerében árkokat vetett a fájdalom.
Fenn könnyes ég támaszkodott a borús dombok határaira.
Neszezett a lég, sírón, mint borjú az ólban ünnep előtt.
Istennek hitte magát egy nemzet,
vérzett az égbolt alja értük minden naplementekor.
Épült a fal s a nép nem vette észre, hogy elhitették:
hogy szembefordították saját jóakaratú sorsával.
Az éjben fekete volt mindenki.
Fekete az arc, fekete a szó, csak a tenyér fehéredett a kőpor érdes érintésében.
Bábel nyüzsgő termeszei fölött halk szaván dézsmált az úr ajándékokat...
- E nemzet, mit kigondolt, véghez is viszi ...
Fájt az Istennek a hűtlenség.
S nem az őhozzá hűtelen szívizom fanyar ütése fájt,
de látta a téglákat kulcsoló ujjak lenéző,
fölényes érintését egymás iránt.
Repedező, foszló áldozat hasadt hajnalról hajnalra egy nemzet szívén.
Szóban öltek a nyelvek az idő mámorában, szóból égtek a sebek
az éj vánkosán, a nap üstökén. Valami épült ellene, s valami romlott ellene.
Minden tégla alá a habarcs közé átok szorult: a társát becsmérlő szó.
Egy mindig magasabban volt, egyesek mindig több felelősséget képzeltek vállaikra,
egy mindig ...több volt, mint a másik...és épült a fal. Miért? Kinek?
Szemben kínálta magát még sorvadó, de békéltető leveivel
a szőlő vért fakasztó parcellás izom, körben nyúltak halni a dús nedvű szárak,
az életadók s komoly szemű barmok álltak fenséges testükkel áldozati oltárra...így történt.
Fuldoklott aznap a város, azt hitték, hőség rontja a szellemet,
pedig iszonyú volt Isten szava: összezavarom a nyelveteket,
hogy ne értsétek egymás szavát s a torony el ne készülhessen...
Elszéledt a nép, a falakból por lett, a fájdalom mesévé változott.
Isten nap, mint nap letekint a földre, s megremeg szempilláján a szánalom.
Megbántam, mit az emberek ellen cselekedtem ...
S a kezek markolják a téglákat, falakat húznak.
Kőportól fehér tenyérrel, de egy mindig a másik fölött,
egyesek midig a másik fölött, és ha értik is egymás szavát,
a habarcs nem tart, nem köt. Sem vér, sem könny,
sem imádság nem tart egyben, ha a lelkek zavarodnak össze.

Bábelben akadt el az Isten türelmének szekere, de a tornyok ...
a tornyok árnyékát bennünk húzzák kőporos tenyerek.
Inkább húzzunk hidakat. Macskaköveket rakjunk a másik megtévedt lépései elé.
Nem megy másként, jónak kell lennünk. Jobb munkásoknak.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.