Ötvenhat-ötven...

Nagy Imre felült a ravatalán.
Hunyorgott kicsit az októberi fényben,
megtörölte szemüvegét foszladozó
kabátujjában és a szokott mozdulattal
orrára biggyesztette, majd körülnézett.
Csodálkozva pillantott az ünneplő tömegre.
„Mint annak idején. Akkor is ennyien
lehettek itt a téren. Lelkesek voltunk,
mind és hittük erősen, hogy sikerül.
Egyszerűnek tűnt és szépnek. Egyek
voltunk hitben és reményben, erősen
bízó akaratban szenvedélyben, egyek.
Aztán jöttek és eltiportak mint már
annyiszor régen. Nem jöttek, mert
nem jöhettek a napnyugat harcosai.
És csak szólamok voltak, hazug igék,
melyek elfedték a feledhetetlent,
s azóta lobognak vérző lobogói
betegre vert emlékezetünknek.
Engem elárultak, elfogtak és megöltek.
Temettek, majd kihantoltak
és újra rámszórták ezt a földet.
Jelképpé lett tetemem felett
szélirányba fordultak a köpönyegek.
Illúzió lett volna csupán, lázas látomás?!
Romló alkonyatból hajnalhasadás?!
Ne kérdezz, ember! Megfeleltél ma már.
Szép ez az októberi nap.  Mennyi virágos
zászló leng az utcákon. Sok fiatal arc.
Örüljünk inkább neki, hogy hitüket
már nem töri le harckocsitalp.”


A szemközti  Vip-páholyokban,
könnyeiket nyelve, mosolyognak
a meghívott nemzetközi delegációk tagjai:
„Lám, lám! Ötven év után mégis sikerült neki!”







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.