Átmenet II.

Karjaidba omlik ez a nyár,
ujjaid között olvadva
hullanak alá,
napok, hetek hónapok,

közben  a káosz
habzó szájú angyalai
garázdálkodnak
árva ligeteinkben.

A gyümölcs bősége
az ágakon fonnyad el
s alattuk tunya ördögök
kockáznak szabadon.

De jól van ez így:
Nyugodtan álmodozz
míg rongyos zsebedben
uzsorás szél motoz.

Nézd,
tüzes szekerén a nyár
hogyan robog el feletted,
miként olvad el,
mint ott felejtett
fagylalt a kehelyben


II.
Tenyeremben a tenger,
hullámroskasztó szél
söpör át felettem.
Döbbenten remegek
e szépséges csendben

Nézd,
tüzes szekerén a nyár
hogyan robog el felettünk,
miként csorbul a tettvágy
lerontott szavainkon.
Hogyan oson át
a kertek alatt,
mint csapzott kamasz
a lopott éjszaka után.




III.

Mit tennél, ha  tiéd volna
a végső szó  életed felől,
és megtehetnéd mindazt,
mit tehetetlenséged
bilincse gátol?

Romló kastély újra épül,
letarolt zöldjét növeli újra
az erdő, és a csavargó
rongyait ledobva
büszkén a fényre lép,
feledve e csalóka jólét
minden ígéretét


IV.


A kéz kapkodva matat,
az idő zsugorodik,
mint olvadó műanyag.
„Oly korban éltem”
Súgná ismét a költő,
ha megjelenne most,
és lelkében
újra megnevezhetetlen
félelem fészkelődne…

Robbannak
az elpazarolt energiák.

Szépséges ég-szekerén
tovalobban  a nyár,
és újra csak a kárhozat
szirén- hangjai szólnak
a füledbe Odüsszeusz,
mégsem vagy szabad.

2008-08-06








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Börzsönyi Helikon, 2008.09.hó