(láthatatlanokból láthatókként)

(1)

a kövek, melyeket megvet a kőműves,
nem épülnek be a házfalakba,
mint talajba a sokadnapos holtak.
nem lesznek sejtté a város testében,
és nem köti eggyé őket a habarcs.
de meglapulnak a fűben, és megbotlasz
bennük, ha nem figyelsz a lábad elé.

(2)

ahogy elmerültél a homlokán tátongó
seb szemlélésében, miközben ujjaiddal
vonalakká mázgáltad a már alvadó vért,
egyre csak azon töprengtél, hogy a
feleslegesnek tetsző tárgyak sem
véletlenül hevernek éppen ott, ahol.
végül erőt vettél magadon, és lezártad
szemhéját, mint a villanyt kapcsolod
le, ha szobádat elhagyod; elhaladtál
a kődarab mellett, mely akkor először
simult, váratlanul, a tenyeredbe.

(3)

sehogy sem tudtam úgy elhelyezkedni,
hogy elviselhetőbb legyen a kövek
szúrása. a többiek gondtalanul lóbálták
lábukat a vízbe. versenyeztünk, ki tudja
messzebbre hajítani a parti köveket.
nevettünk: vajon a fürdőzők miként
fogják felderíteni a megváltozott
víz-és lábalatti domborzatot? mintha
szigeteket is emelhetnénk a semmiből,
hogy újra kelljen rajzolni a környék
térképeit, gondoltuk. sötétedés után
visszamentünk. a járdán feküdtem, és
az járt a fejemben: azok a kövek talán
évszázadokig nem bukkannak újra a víz
fölé. meglehet, sorsukról már sohasem
szerzünk tudomást. s ha örökre ott ragadnak
az idegen lábak taposta iszapban?
szedelődzködtünk. a kérdést elnapoltam.
ami jön, azt úgysem kerülhetem el.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kortárs, 2004/5