Elpattant egy húr

Hallom...,
felfoghatatlan, de hallom
azt a fájdalmas utolsó szívdobbanást.
Lelkemet szaggatja a kifeszített csend,
mely már szinte üvölt a tömjénszagú éjszakába,
a lángokádó csillagokra rátelepszik
a döbbenet homálya.

Gazdátlan már a bendzsó,
némán, könny nélkül sírnak
épen maradt húrjai.
Dermesztő a hír, a valóság,
és visszavonhatatlan.

Most olyan üres a lélek.
Pillanatra megbénul a tudat,
az élet filmje pereg...
s hófehér a vászon,
elpattant egy húr
lázad, az értelmetlen gyászon.

A hangjegyek megfagytak
a még nyomdaszagú könyved
meleg lapjain.

Tik-tak...
tombol tovább
ostobán az óra.
Fordul a mutató, jár tovább,
mit neki egy élet sorsfordulója.

S Te… Te már Isten karjában álmodsz,
háttal állsz a mának,
fityiszt mutatsz a holnapok fájdalmának,
az irigységnek, a közönynek,
minden egyéb másnak,
ennek a fura, ki tudja
hovatartozásnak.

Míg susog egy bús akkord
az árva hangszeren, s
dallama szétfolyik kottás füzeted
gyászos oldalán.
Megdermedt ujjad nyoma még sistereg
az elpattant húron,
utolsó szívdobbanásod
gyanútlan hajnalán.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.