MOST BELE

Most belekezdek,
amúgy automatikus írásként,
mert annyi mindenféle mozog az emberben a szaron kívül is.
Térdig állok a semmiben.
Ez lenne sorsom, a küzdelem.
Hátha köldökig, mellig ér majd,
végül alulról szagolom,
mint az ibolya illatának hiányát.
Szavak.
Egyik a másik után tehetősen a sorban.
Kivéve semmit érnek.
Csak szók.
Mihasznák, mint vándormadarak nélkül a drót, mi szállna messze.
Húzza még a feszültség, de semmi több.
Bokáig állok a semmiben.
Már járni is tudok, mert megtanultam valaha,
és elfelejtettem.
Azóta "emlékbejárok".
Megmaradtam magamnak, hiába igyekszem.
Megszagolok minden fát, bokrot és főleg virágot,
hátha megtudom nevüket.
Én bemutatkoztam, de már régóta nem beszélgetünk.
Egyre finnyásabb a növényvilág.
A kutyákkal jól elvagyok.
Gyávák ugyan, és alig mernek belém harapni.
Biztatom őket, azt hiszik, provokálok,
s végül az áfás számlát nyújtom be nékik,
vagy romlott a hús, több mint félszázad éves.
A kövekkel a legnehezebb.
Cikáznak szerteszét, állandóan változik a kristályszerkezet.
Ezek mindenre képesek.
Félek, megköveznek.
Lesből támadnak, türelmetlenek, hűtöm őket,
nekem előbb lesz fakereszt,
bár jobban szeretnék a Dunában úszni.
Ha mocskos is, mégiscsak víz,
meg hal, meg én is,
miért oly sokáig.
Egész a tengerig mennék, végső potyautas.
Sirályok szárnya vitorlám, hullámverés a zeném,
étkemről magam gondoskodom.
Nem ölök. Ölődöm.
Minden elődöm után én vagyok az első és egyetlen,
akivel megtörténik.
Ahogy úszom el és kinézek,
egy kalapos alakot látok a rakodópart alsó kövén ülni.
Észre se vesz, de dinnyehéjat meglát.
Szeme a semmiben hajóz, ez megijeszti.
Mindenfélét ír.
Ősöket, hazudik anyát-apát, ételt és igazat.
Történelmet vissza a barlangokig.
Nem sokat értek az egészből,
ennek ellenére félnék kioktatni.
Ha szembesíteném a semmivel, lehet,
tocsogna a homokos, lapos síkon.
Inkább csendben vagyok,
a felszín csevegését nem irigylem.
Enyém a majdnem vízszintes, édes,
lassú-folyású tenger két fekete között.
Ásó-kapa és a Vaskapu.
Csak bújjatok rajta.
Be kell ezt vallani.
Akár szülés, ahogy átmész rajt, s a magzatvíz.
Zsupsz a sósvizű tengerbe.
Egy hosszas ürítés végterméke – vagyok.
Háttal a történelemnek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.