Mozaik

I.


Film készül Naszreddin Hodzsáról


A képen minden Naszreddin Hodzsára vár.
Színpompás madarak alszanak fejüket szárnyuk alá rejtve,
csillogó kalitkájukat ezüsttel hímzett kék selyemkendő fedi.
A kert csendes, csak néha hallatszik
egy-egy felsíró-álmodó madárlélegzet
a kék-ezüst kendők alól.
A Holdat tükrözik vissza alabástrom oszlopok,
és olykor valami halványzöld villanást.
A neonlámpa, mely csak fényét veti át a kép keretén,
nem látszik.
A medence felszínén bazsalikom levele úszik,
valaki letépte, s orrához emelve szétmorzsolta,
majd elhajította a szünetben.
Most minden Naszreddin Hodzsára vár.
Kalitkák, kendők, oszlopok, a lebegő bazsalikomlevél,
a földbe taposott, elfelejtett csikk.
A képen a kert csendes.


II.


Juszuf, a teaházas meséli


„Naszreddin Hodzsáról akar hallani?
Boldog ember volt.
Jóllakott a pecsenye illatával,
zsebe réztangák csörgésével volt tele,
ágyéka felparázsló pillantások emlékéről álmodott."
Aranyló csésze villan a homályban.
„Igazságot tett a veréb és a rigó között,
a homok és a szikla között,
néha szívére ült az As-Sual csillag."
Izzadtság cseppje gördül végig homlokán.
„A betegek fájdalma megkönnyebbedett,
ha Naszreddin Hodzsa árnyéka simított végig testükön.
Hatszor üldözte őt a halál,
hétszer ragadta meg karját, s rántotta a földre,
nyolcszor temették el nyolc városban.
De a kilencediken nem fog szablya, betegség,
álruhában jár közöttünk:
tányérok koccanásában,
öregasszonyok szoknyalibbenésében,
kivillanó gömbölyű boka ívében,
kíváncsi idegen alakjában,
legördülő izzadtságcseppben."


III.


Piacidő


Bokhara-i-Serifben, a vásári forgatagban bújkál Naszreddin Hodzsa.
Hangzavarba rejtőzik, zűrzavarba, arabok, hinduk, mongolok közé,
lepelként húzza maga elé a selymesek, gyapjúkallózók, festékesek,
szőnyegárusok ezer színét,
felvértezi magát a fegyverkészítők, rézművesek, nyergesek villanó káromkodásaival,
teste árulkodó szagát rózsaolaj, ámbra, mósusz, rabszolgaizzadtság öleli körbe,
s hogy a palota keskeny ablakain leskelődő csontos hurrik tekintete ne láthassa,
a lesoványodott emír beesett, kutató szeme ne vehesse észre igazságát,
ráncos, gömbölyű, fénylő, fátyollal takart arcokat emel arca elé.
Senki nem tudja, merre jár, most nem látható.


IV.


Naszreddin Hodzsa újra útra kel


Szürke, aprócska szamár kocog át a kapun,
Nagy, buckós térdét, négy kis gömbölyű labdát,
mintha léptei kopogása pattogtatná.
Bólintgat, jól van, jól.
Két hosszú láb ütközik véknyához járása ritmusára.
Két csupasz talp, négy pata távolodik már Bokharától,
Itt sincs, ott sincs, csattan a lábszár szomorúan a szürke bőrön.
Késő kérni, korán keresni, koppan a négy kis láb,
már csak kicsi pontok a karaván szikkadt ösvényén.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.