KRÓNIKA

Vers a múlt század 80-as éveiből.



Én, Walt Withman fia a XX. század végén:
másfél dekádom sincs, hogy mindent összevéve
írjam krónikám a csillagok gyermekéről,
kiével közös a sorsom, fények közt fekete,
de nagy-nagy éhség és nyújtózni vágyás -
mert ember nélküli ember-hit meg nem vigasztal,
tárgyaknak csodáit csodálni magamban, hiába,
hisz tudom az ölelkezések rohamát és az elalvásét,
fogantatásnak százféle módját ismerem -
mire is becsüljem hát a szeplőtelent itt,
mocskoknak szélibe pottyantott csoda, akinek
dolga inkább az élet, mint a krónika -
borostás fejemben anyányi gondok, fejem magasabb’
emelem mint bármely vakondok, törődés gyötör
és éhségnek férge át-meg-átluggatja testem,
hatalom abroncsa szorítja fejem, de szívem
szabadon lüktet, csillagvilágok apró ritmusát,
sejtnyi igazát gigász egésznek dalolja,
Én, iderakva a századvégre új ezredet lesek,
nem a harcolót, de ki otthont teremt, s kit
megaláz ami énnékem napi étek és hír a szemnek,
mert kép a fülnek; gyűlölöm a metaforákat a kilóra
mért napi halállal, ínycsiklandó szadistákkal szép
emberi nemet; nem igaz, hogy krónikás ne sírja
a tollat, papírt, ami bénít elszáradt szemekkel,
s könyvtárnyi kérdéssé váljon egy kézrátétel melege,
fertőzött pipacs még sikoltó színe – én a csillagokat
embertelen hogy’ szerethetem, golyvás városainkban,
nyeszlett falvainkban, megsavanyult erdeinkben
meséknek hőse-gyermekembert hogy ne lássak?
Fekete levegőt veszek fehér gondolathoz, túlélők
vaksága tisztasága szememnek – elhiszem a példázatokat,
tudom, mindegyik velem esett meg, pedig csak írom,
még tudom az időtlen szignót ide a század végire: Én,
de szüleim igazát el nem ismerem – menekülésnél
a jóság is kiül, akár a ragya, egy varangy dicsérete,
mikor én szólnék otthont, megérkezést gyertyás csöndhöz,
hol látni szemekben közös dobogást, örülni csöndet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.