Kõbe zárt kesergõ

                                                                          ( Halottak Napjára )

Kőpalástodra galambok ültek
Mohazöld fátylat ereszt rá a köd
Hallom ma is, hogy sír, hogy reszket
A kifeszített csontfehér idő
A félbemaradt csillag-mozdulat
Kezed tört íve, ahogy aláhullt
Fáradtan az örök csendre
Mikor elragadtak az istenek
Hogy arcába nézz a napnak
Mielőtt halhatatlan leszel
S ízekre szed a föld méhe
Mert "belőle vétettél",- tudom már
Imára kulcsolt könnyek közt
Rendezgetem márványruhád
Az összefércelt virágpillanat
Tétova gyengeségét
Hogy erősnek láss Anyám
"S porrá lészel"..ahogy az ige szól
Midőn befejeztetett

Látod, jéggé dermedtek a rózsák
S megolvadtak a csillagok
Lázas vacogást szül a lélek
Mikor a test égő fáklya
Önemésztő árnyalak csak
Késő a jaj, a megbocsátó ima
Gyertyalobbanás, hiába gyújt
Megbánó fényt a szem
Idegpályákat rángat, tévelyeg
Keresi büntelen önmagát
Nincs kezdete és nincs vége
Csak a szétzuhant pillanatot
Hurcolja, őrzi kitartón
A széllel perlekedő morzsa-lét
Parányi tűz, kristály-varázslat
Álomkép, gyászláng, itt a csend
Felsajdul benned, bárhova lépsz
S megvakít a múlt, ha visszanézel
Sejtelem, rejtély minden szó
Ami számvetésre késztet
A sírhant, a tört koszorú
Egy kézvonásnyi jel kőüzenete
A pergő aranymázban
Mely megmásíthatatlan, és örök

Mondd, mit ér a könny, a sírás
Holt virágok bánat füzére mit ér
Kérdésre sóhaj itt a válasz
Mozdulatra mozdulatlanság
Csendre jajkiáltás és
Életre halál
Nem segít azon, aki nincs már
Rajtuk nem fog sem áldás, sem átok
Megbocsátanak, hogy megbocsáthass
Némán, mellükre szakadt földdel
Ha fejet hajtasz, s letérdepelsz
Sebeidet sebeikkel gyógyítják
Mint az összetört orgona
Holttá vált hangját az éter
Mennyekig szállva, szétszóródva
Lelkek húrján fel a trónusig
A perselybe dobott fillérekért
Nincs több feloldozás
Mert garasnyi tér csak az oltár
S minden kimért szerep, díszlet, áhítat
Mit a sors ad egy életért cserébe
Kesergő hitben, hisz gyarló az ember
Akár bűnös, akár büntelen
Tévelyeg, és útját veszti sorra
Imát rebeg, önmagáért, mert esendő
Magát vádolja, és magát menti fel
Mintha önön sírja előtt állna
Túllép istenén, s csak hiszi
Hogy legyőzhetetlen, hogy óriás
Hadakozik élettel, halállal
S mindkettőtől rettegve fél
Homokszemként nyitott tenyérben
Csak lebeg, s várja zuhanását
Ítéletet mond mások felett
Lesi a bedőlt sírokat
A csupasz kereszteket
S megjegyzi, hogy ki járt itt                

Mióta elmentél,-nem eresztelek
Elvittelek magammal téged
Csillagzatom tartópillérét
Kiömlött zúgását a harangoknak
Emlékeim kegyhelyére, hogy éljek
Hogy élővé faragjam szobrodat
S megtanítsalak újra járni
Ahogy te tetted ezt Anyám
Mintha halál sose lett volna
Csak a végtelen élet...amiről meséltél
S elhittem minden szavad
Ahogy hiszem ma, mert nem hinni vétek
Mit számít, hogy megöregedtem
Jogy egyidős vagyok veled
S elloptam arcodról a ráncot
Szemedből az ég szürke-kékjét
Hogy mosolyoddal mosolyogjak
Könnyeiddel sírjak
S hangoddal kiáltsak: ne még
Hordom kettőnk sorsát, még élek
A tiédet már, s még az enyémet
S látod, tőled kérek tanácsot
Bolyongva erények és vétkek közt
Amíg az éj sötétje rámhull
Hogy összezúzza üdvösségem
S nézz le rám, már hagynám, hogy korholj
Hogy minden percemet számon kérd
Eltűrném azt is, hogy porig alázz
Hogy általad sújtson le rám az ég

Lassan erősödik a hitem
Gyérül bennem a kétség
Mit kivárni nem volt erőd
Kiérlelte a hűvös messzeség
S belém marta a zord idő
Hogy tudjam, addig élhetek csak
Még bennem létezel, s befogadsz
A rámruházott juss jogán
Viszem tovább békéd, s haragod
Hogy tudjak élni haláli kínnal
S mi eddig égetve táplált
Ösztön, kényszer, felismerés
Keserű nyugtot teremt bennem
Békémmel, és haragommal
Végig a feloldozásig
Megyek veled, indul a föld
Hova szem nem ér fel, s megvakít az ég
Hosszú az út, ne aludj még Anyám
Hisz eleven sírod vagyok
Magamba élőn beástalak

Ma neked adom ezt a napot
Így várja el külcsin, és illem
Talmi tüz, pásztázó csalfa fény
Megmutatom porszem önmagam
S téged, ahogy lelkemben látva
Álmodhatlak, mint szivárványt
Ha felbukkansz bennem újra
Lázadozok emésztve a lángot
Mely fel-fellobban, s ami összeköt
A síron túl,-s innen
Ami volt, s ami van még, az ÉLET

Itt vagyok, s te is itt vagy
Látod, elhoztalak, ideértem
Egy száll virággal minden évben
Hogy élőből itt halva
Lássanak


2008 november 01







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.