Szervusztok a szememmel napközben.

Szemben a szeptemberben, habkörrel

süt a végeláthatatlan, és persze cserébe,

mint a fotópapír a kemencébe,

halványul a véges.

- Áthatolhatatlanul

sűrű a főztöd’, de hát tudtuk mindannyian:

- kényes a krémes.

És folyton a folyvással foglalkozol te mégis,

pedig bár egy kis általános odafigyelés,

már csak a süti íze miatt is fontos lenne.



Fújhat a szél. A szellőben felnőttem mint

a vitorla. Torkán a kormányállás, hull a levél,

te telelsz a katlanodban. Én ellek az istálló mellett

egy szirént, a hangja mint a sziréna, mindemellett

elcsuklik a csűrben az-az elefánt, mert a lába…

egyszóval: Hiába…



Szóval megvagyunk. Nem csak úgy általában,

hanem úgy meglepetésszerűen. Úgymond

egyszer csak. Rám találtál, miközben

éppen én találtam volna rád.

Ráadásul ugyancsak ebben a pillanatban,

ránk talált az olvasó is. És most meghitten

itt vagyunk páran. Egy kifordított

őrszobában, ahová banditákat nem be,

hanem kiviszik.



Ez affélemeghitt költészet. Megvan a kulcs hozzá,

de ahhoz , hogy belejussunk,

kell valaki akit ismersz. Ezennel lelkem felajánlom

Lépj belé,

s majd összefutunk félúton az ég felé.



Ne hozz túl sokat. Egy tál alma, némi dohány,

én hozom a többit, és megtekerjük a hold után.

A délibábokat együtt értelmezzük újra. A felhőket,

persze már csak akkor, ha felnőttek,

együtt szippanthatjuk fel,

s a végén,

mint egy kopottas kémény,

kifújjuk a párát,

a szegény párát…



A végén csak ácsorgunk.

Átcsorgunk az úton,

ácsolunk egy bútort,

rácsozzuk a tetejét,

hadd vágyjon a

szörnyeteg,

mit én is magamban görgetek,

kifelé a szabadba,

s ne tudja hogy szavanna

a táj, hol már

a szörny sem szívesen jár.



És végezetül kiégünk.

Egy kanapét nevezünk ki,

az lesz közös nevezőnk.

Én leugrom a közértbe,

veszek néhány evezőt,

s az örökké valóság felé

mi mind így együtt evezünk.



Másnak ez maga az apokalipszis.

Nekünk egy egyszerű pakolás.

Egyik helyről a másikra evickélünk,

a térdünk porca kopik, mint

a kőkocka a téren, részegen,

ha nem figyelek rá, néha az

arcommal is megnézem. Nem baj!



Ha hull a hó, én majd élvezem.

Nekem hulljon, én értékelem, de tényleg.

Ha az eső zuhog, nekem zuhogjon.

Én büszkén ázom benne széjjel.

De egy fontos,

a többi folyvást

nyugodtan magadba tarthatod,

a süti is majd krémesebb lesz.

Soha ne hordjon el a szél.

Csak fújjon fel mint a vitorlát.

Úgy szakadjon ki belőled, amikor kell,

ahogy kell. Ne kevésbé, de ne is tovább.



Mert a magunkfajtának nem kell több.



Csak idő legyen.

Az meg van.

Csak ember legyen.

Az megvan.

Csak vége legyen.

Az meg most van…



(részben)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.