Elvesztem

Elvesztem, mire rám találtál a sarkon,
csámpásan a barna szövetgatyámban
álltam, már régóta nem szopom az ujjam,
de nagy a kísértés, nem ér semmit a tiltás,
ha nincs egyéb kötőanyag a szavakban,
csak bárgyú szabály, mert kéne hogy talpa
legyen az égnek, s teteje ennek a földnek, s
apa- és anyaszagú lények kössék össze a kettőt!
Nélkülük oly könnyen csusszan ki a szánkból:
„Hozd csak a pénzt és add nekem az autód,
törd ki a babájának a lábát!”, régóta elfogyott
bennem a hit s a valódi remény, sebeket én
már csak adni tudok, nem a gyűlölet kerget,
értsd meg, kell nekem a rend ebben a huzatos
világban, hogy tudjam, én vagyok, az, aki fent
van, kézben tartja a dolgokat, s már nem érheti
meglepetés, te meg, aki csak ütéseket kapsz, s
hallgatsz, úgyis csak félig lehetsz az enyém,
mert magadnak kell akarnod az áldozatod,
mert rettegve visszautasítottad a sorsod,
s most menekülsz a tükörben, amit tartok,
nézz a szemembe és fogadd el a harcot!
Régóta remélem, hátha találok a tébláboló
lények közül egyet, kinek a köpenye alól
már nem csak a nyálkás félelem kúszik elő.
Istenem, Uram, megszelídíthet-e még az erőd?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.