A víz, a nádas...

A víz, a nádas megremeg,
de szitakötő fémfejek
felizzanak a kék alatt,
száll ide-oda pillanat.

Alkonyréz pirosan meleg.
Játszanak árnyék-gyermekek,
és csend-időt és ég-időt
szövögetnek szitakötők.

S a csend alatt? A csend alatt
egy kis tücsök szól: önmagad.
Hiába szól, hiába szól
a lengő fűszálak alól.

Az életednek vége lett,
kis tücsök, hagyd az éneket!
A parti nádas visszanéz,
s a múltra cseng alkonyi réz.

A nádas már sötét, sötét.
Csillag mond csillogó mesét.
Azt is hagyd ott, álomtücsök,
elcsillogott mesék között!

A nád sötéten visszanéz.
Kell ez a táj, múlt, mint Egész?
Nem kell, tücsök.Nem kell, tücsök:
e tájon az ember de csöpp!

Az életemnek vége lett.
Mit mondhatnék, Te táj, Neked?
Minden sötét.Minden sötét.
Könnycseppben csillag-messzeség.

Miért szólsz még, álomtücsök?
Innen ész, szív elköltözött.
Út úttalan, sötét. Magány
tűnődik múltja csillagán.

Még szól a kis fűszál-sziget
tücsök-daccal. Kinek? Kinek?
Elgondolkozni kincset ád:
hát ez hazád,  -  hát ez hazád?!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.