Strandon

"Elkezdtem keresni önmagamat."
Hérakleitosz

Mint kockacukor a forró kávéban, szétmállik a test e kóros sugárzásban.
Döglődő szívekben édessé a vér nem válik. Hiába jajszó, hiába balzsam.
Nem tehettél róla, nem. Hogy is van ez: szerettél és már nem szeretsz.
Ilyenkor meleget kívánok, tudnivaló, hogy nyaranta könnyebb a szenvedést
elviselni, királyi szóm hát ez: nincs tavasz, nincs ősz, se téli fellegek.
In medias res, belevágok. Középből középre érek, nincs első, se végső mozzanat.
És a nap, betonszarkofágot sugarakból épít, s zuhog csak, zuhog az ellenanyag.
Egyszer csak elkezdtem keresni önmagamat. Forradalmár az elnyomót.
Ahogy egy szál gatyában itt állok, látom: hazám e strand és ti, strandolók.
Belső térképem elveszett, keresse szó, mondat, halk üvöltés. Hol a naptejem?
Édesem, ma csak szalonképtelen tetteket hajthatok végre. És újra csak bután nézel.
Hogyhogy még mindig számít, hogyhogy nem szakadt el, hogyhogy hányadán állok.
Én ógörög partizán vagyok, lányom. Nekem számít a múlt és minden mondata.
Logoszból élek és íme, testté lőn minden pillanat, e napozóterasz, lent az utcafront.
Kínoz, mar a hiúság, csíp, mint tengeri só a nyílt sebet. Havonta egyszer vedlek.
Napbarnított logoszom most elsirat. A bőrömön anyajegyek. Kivillan a rákos jelleg.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2003/33