Csak ez volt bizonyosság:

Túlvilágig derengő kezed.
Megváltatlan maradt
paradicsommélyi sóhajaid.
A napvihar apám halálakor,
láttam: "Mindennek a mértéke
az ember, a létezőnek, ahogy van,
a nem létezőnek, ahogy nincs."
A ravennai mozaikok kékje:
tengerként nyelte el vandál
hadak lódobogását,
a toszkán píneafenyők, a poros akácok.
A több millió éves kottából
Istenhez éneklő madarak,
a mindenség, Bach, Handel
hallotta hangjai.
San Francesco, aki alázatban tudott
a legnagyobb lenni.
Szókratész daimónja: nem hagyta,
hogy a méregpoharat ne igya ki,
azon a vacsorán a Mester könyörgése
tanítványaihoz; higgyenek benne,
ha másért nem, tetteiért higgyenek.
Buddha példabeli szerzetese,
ki jóindulatú maradt
az őt kettéfürészelő rablókkal szemben.
New York fele decemberben
az óceán fölötti felhők,
amiket még nem hagytak el
az angyalok.
Lidérceim közt élő kígyó,
minden rossz és jó tudója.
Gyerekkori ráébredésem; a lét: álom,
álmodója a teremtő, ki
nézi magát halálfoncsórozta
üvegéletem tükrében
most is.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.