A tõlem telhetõ legboldogabb


Gyermekfejjel húztam a zsinórt.
Anyám sikolya helyett szapult,
ahogy mondta, szinésznőnek születhettem.
Még tán bóknak is vehettem volna,
ha nem tudom, milyen görcsösen becsüli
a kétkezi munkát.
Hát szorítottam tovább a zsinórt.

Apám ki- be költözött a sárgába,
anyám persze a perzsa alá
hordott minden színt,
nővérem élt, én meg ültem ő-
mellette a kórház padján,
néha csikket szedtünk, olyankor
mindketten hasznosnak éreztük magunkat.

A kutya minden nap délután
kettőkor napozni tért.
Anyám ágyán szundított kábé egy órát,
tudta, hogy ott vagyok, mégsem örült,
ha hozzáértem, talán ő is tudta,hogy végül
majd pont e képben festi meg
mellettem, velem őt a halál.

Vica nem volt ott. Sokáig sírt,
de csak később mesélte el,
milyen titokban egyedül élni
a gyerekkel, milyen nehéz emelt fővel
látni az újat, és nem szeretni a régit,
miközben éveket számol a kalóriákban
két teljesen egyforma nap között.

Én meg boldog vagyok.
A tőlem telhető legboldogabb.
Szeretem az életem,
a családomat,
az Istent,
csak
utálok hazudni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.