Giordano Bruno

A tömeg gyűlt a téren.Felsötétlett
a máglyatűz: sötét volt a világ.
Elnézte és szánta a csőcseléket.
Pap volt ő, aki más istent imád.
Igaz istent: magát az Ismeretlent,
a Végtelent,  -  hiszen csodákat ad,
vesz el szétfolyó, elrejtő időben,
épít, lerombol véges dolgokat.
Nyelvét kivágták,  -  és ma is kivágja
látók nyelvét új középkor-világ,
-  ha másképpen is.Szólnak régi-régi
kőcsont-szobrok közt volt-litániák.
Arany palást.Parancsolt álszent Róma,
mely égi hasznot földiért elad.
Hét év börtön, emberhús-szag a füstben...
-  s ma is csak közöny-kereszt pillanat.
Pap volt, tanított, máglyán égették meg,
jól ismert sors,  -  oly sokak sorsa ez!
Úgy elbutult a nyáj, hogy ma sem kérdi:
-  Meddig visszük még a kereszteket?
Nagyító szem.Ujjongó öröm-érzés:
minden csillag egy-egy külön világ!
S ha nem tudta is, épp ezzel kereste
csillagok közt a Lélek Csillagát.
Lehet: hiába.Lehet: nincs is Lélek.
Ám sejtette, hogy egyetlen Időt
szentelt be csupán Idő, Végtelenség:

máglyatűzben is Lélekkeresőt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.