Meggyfa

Mint öreg ostoros vezeklő,
Lengeti aszott karjait.
Suhogva csapdos a sok vessző.
Eső hull rájuk, szél sivít;
Vadul próbálgatja erejét.
A meggyfát úgy táncoltatja,
Mint a hullámok a dereglyét.
Szilárdan áll az öreg fa,
Hatalmas törzse meg sem moccan.
Gyökér-horgonyát ledobta,
Mélyre eresztette a porban.
Áll a viharral dacolva.
Vastag törzse, mint erős bástya,
Ellenáll minden rohamnak.
A szél ostromolja - hiába
Feszül neki, üvölt, jajgat:
Inog, zúg a fa koronája,
De nem hajtja meg derekát.
A jövőbe lát. Ez rábírja,
Hogy tűrje a szél ostromát:
Ősz, tél után új tavasz várja,
Ahol viharnak híre sincs,
Virágait méh-sereg járja,
Ágán gyümölcsben száz mag ring.
A szél egyre tépi, cibálja,
Reccsenve törik egy-egy ág,
De bárhogyan kínozza, bántja,
A fa nem bánja rohamát.
Tudja, ha a vihart kiállja,
Győzött - hogy adná meg magát?





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.