LAUDATIO VITAE POETICAE


Rába Györgynek

De boldog az, ki versben él mint földlakó,
    s évszámra fejti titkait,
akár a nyár, akár a tél! Remélheti
    talán, hogy nincsen egyedül,
mert alkonyát hajnalnak érzik emberek,
    ha látják karnyújtásnyira.
A perc számít: az írás és az olvasás
    légyottja, a találkozó
szemek varázsa, mely a természetre bíz
    rejtetten bővülő reményt.
Így lesz, ha lesz, a napnyugtából napkelet,
    ahol megszületik a vers,
a nappali természet rögtönzése mind
    így lesz magántörténelem:
magunk leszünk ajándékozó indulat
    és elfogadó útitárs,
hogy megmozduljon a névtelen állapot
    mint ismétlődő ingaút...
Indul az olvasó, mert mennie érdemes,
    igazmondó emlékezet
viszi a múltba, lelke elkalandozik:
    hol kóbor ebtől futna el,
hol vadmadárral szállja át a távlatot,
    uszadékfára költözik,
vagy háztetőn goromba szélben imbolyog...
    Hullámhegy és völgy egyre megy
a költőnek, kutyákat és sziréneket
    a messzi örvény összemos,
a gyermeket az években meríti meg
    a sorsát mozgató erő,
s ő bódultan, az élet-ittas könyvlapon
    öreg-magát most megleli...
Időnk telik, a volt és van s az újra lesz,
    mint víztükörben, egybeér -
mondom, kiszabva versem végét, s érem is
    óvatlanul a félidőt.
Kezdem tehát megint: a mássá változást
    megélni mindig más titok,
maradnánk végességünkben csökönyösen,
    de átperget örökmozink
az időn, a magafelejtő pillanat
    már túl későn eszmélkedik
ahhoz, hogy el ne ejtse, bárhogy is vigyáz,
    legendának vélt semmijét.
Az üres kézbe fogva semmi sem marad,
    kihullanak a limlomok,
égő otthonok, elhamvadt történetek
    pernyéje végtelenbe vész...
És mégis van, túl minden képzelőerőn,
    a veszteségben nyereség,
ha a lenyomtatott szavak, a mondatok
    megőrzik árnyékuk nyomát,
s az eltüntethetetlen folt a klasszikus
    időtlenségben felragyog.
A látomás a látvány helyén átdereng
    megnyitva tömegsírokat,
és kisarjad önkívületében a hús,
    zenében támad fel a test,
ha romlását harmóniává írja át
    az önmagától idegen,
s így mindennel rokon, mindig alkalmatos
    újrateremtő vágy: a vers...
Eltűnődöm a példán, ahogy olvasok.
    Nincs menthetetlenül öreg
költő, amíg a hirtelen csönd hangot ad,
    amíg kinéz az arc mögül
az ámuló tekintet, és megörökít
Tünékeny emlékképeket.

Az örök béke termőföldje lenne hát
    a jó írás? Hát nem hiszem?
Igen vagy nem: a földlakó, ha versben él,
    boldogtalan, de boldog is.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.