Vége a napnak

Kinyílik a zuhanyrózsa,
zsibbadt tested öntözi,
átbizserget könnyű csókja,
könnye rajtad gyöngyözik,
bőröd puha pergamenjén
átfolyik a fülledt estén,
szelíd eső hinti arcod,
feledtetné most kudarcod.

Minden vég a végét éri,
minden múló eltűnik,
minden nap az éjét méri,
minden jelen megszűnik.
Nincs több időd, itt időzni,
s nincs erőd, magad legyőzni.
Rágódsz, fogad péppé csócsál,
lelked még a múltban kószál.

Esteledik, holdasodik,
bukfencre kész nappalod,
fejed párnán domborodik,
messze van még hajnalod.
Múlt időből elszökőben
ringatózol szél-jövőben,
ami úgy fúj, ahogy nem lesz,
álmaidtól másnap elvesz.

Pislákolsz a gyertyafényben.
Nézegeted árnyadat,
s hullanál az ő ölébe,
hol se éj, se virradat...
De még narancs naplemente
édes levében lebegve
egy lassan döglő őszi légy
az ébrenléted körzi még.

Kérdőjelek erdejében,
ha önmagad feladod,
lebegsz levélként a szélben,
míg válaszod megkapod.
Ami elmúlt: nem valóság,
visszaadni nincs hatóság...
Rád kacsint már csillagod.
Múltad sehol, de fent ragyog.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.