Az otthonmaradók nyugalmával...

Az otthonmaradók nyugalmával s kedvtelve figyelem
reggelenként, mikor munkába indulsz kedvesem,
ahogy megküzdesz az idő örvényes árjával,
- ó, ez a kapkodás, ez a káosz mennyire rádvall -,
de látod, segítek is, ahogy tudok s lehet:
összeszedem a kis tennivaló-cetliket,
a konyhából fülelek, mit kell ma elintéznem,
bank, posta, patika, ó istenem!
A szobába indulok, hogy jobban halljalak,
de már az apró fürdőben talállak,
s látom: kezedben a tusoló rózsája
kecsesen hajladozó huri-táncát járja
dús, fejedelemi tested formái, ívei körül,
s a forró pára aranykeretes tükrünkre hűl,
a pára, mely asszonyos illataiddal telítődött,
most hűvös gyöngyházderengéssel lepi a tükröt…
Apa, szólsz, főznél egy jó kis kávét?
Mindenkinek? – kérdezem; régi, intim játék
ez kettőnk között, utalva a csehtamás nótára.
Ám a múló idő egy újabb hatalmas árja
magával ragad, s lecsurgó perc-tajtékkal övezve
tűnsz fel különböző módon és mértékben felöltözve
kis lakásunk más-más helységeiben,
s viszem utánad a mézes kávét rizsszemes csészében,
már az előszobában kapkodva kortyolod,
az utolsót, mint mindig, nekem hagyod,
de még mindig van idő, úgy látszik:
hajlakkot szisszenttel, egy kis smink is hiányzik,
s már indulsz is, nyitom előtted az előtéri ajtót;
meg sem állsz, mentedben tartod puszira az arcod;
lépcsőházban kopogsz, parfümöd utánad szalad…
S én elgondolkodom… szívemben egy kérdés riad,
mikor magamra zárom a zárt, felteszem a riglit:
Jézusom, vett fel ez a nő… bugyit?








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.