heges szavak

itt vagy nálam megint,
vágyam holdfényfehér fátyolában.
rabláncokra vered a fohászkodó elmét.
elévődsz e lassan fosztó némaságban,
mintha kínzó déjà vu-t perelnél
elharapott ajkamról.
sebem szélén állva végül csak egy
maroknyi rögbe gyűrt
sóhajt szórsz.

mellém húzódsz ismét.
pattogatott kukoricát hoztál,
s szikkadt fullasztással tapad bele számba.
mert hisz csontom reszketeg mélyeit már
rég szomjúság szú-halála rágja.
nyújtózol a pamlagon,
s a testedbe zárt patakcsobogást
leroskadt szemhéjjal
hallgatom.

szeretlek. és félek:
úgy szeretném fogni most a kezed.
de szétrikoltják révünk jajduló kerubok
akkor, hogy még gyöngéd szívünk is felreped.
arasznyira melléd kuporodok,
nagyon, nagyon egyedül.
s nem merek tudni. érzem csak, remegsz,
mikor a vágy halkan
hegedűl.

szoknyád szélén kúszik
fúlt lélegzet hangyaneszű tébolya,
s pamutba font testmeleged arcomra rózsát lehel.
térded közt a pokol, csak egy simításnyira,
mondd, nem érzed? szédülök, oly közel!
s benneég az értelem.
mit akarsz hát, hiszen... - kérdeném, de
elmész újra, és én
engedem.

pedig marni kéne
szakadt körmökkel mostoha karjaid,
s harapni nyögve térded apró kalácsába,
fogcsírákkal tépni fonatos combjaid:
úgy ragadni szerelmes halálba,
mert sosem ébredsz velem!
hogy kínjaimtól zokogva pusztulj,
te pokolhajnalú
gyötrelem!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.