NAPLÓK: szeretni jöttünk.... Legutóbbi olvasó: 2026-09-01 03:16 Összes olvasás: 6983| 3. | [tulajdonos]: Az Ovisuli | 2007-07-08 09:05 | Véget ért a tanév! Boldog lehetnék, de nem tudok! Sötét felhő nehezedik szívemre és beárnyékolja örömömet.
Mert nem csak a tanévnek van vége! Azt hiszem, annak is, amit mi itt három éve létrehoztunk, amiért éltünk és dolgoztunk. Kitaláltunk valamit, amivel segíteni tudtunk, azoknak a gyerekeknek, akiknek máshol nincs helyük! Akik többet szenvedtek eddigi rövidke életükben, mint te vagy én összesen. Létrehoztuk három éve az Előkészítőt! Azoknak, akik bár életkoruknál fogva már iskolaérettek, de még egyik iskolatípusba sem tudnának jól dolgozni, és sikerélményhez jutni! Egyik kislány kitalálta, hogy ez az „ovisuli”!
Ilyen-olyan képességhiányban szenvedő kölykök, akik valamiben mások, mint a normál átlag. Három éve egy csoporttal indultunk, az idén már három volt. Egy hiperaktív, egy értelmi sérült, és egy „normális” kicsit „éretlen” csoportunk.
Egy barakk épületet varázsoltunk gyerekparadicsommá! Az összes falat befestettem meseképekkel! Mert hogy imádok festeni! Sokszor szétáztunk, a mozgásteremben tócsákban állt a víz, a szobám faláról csorgott az eső vagy épp a hólé, de valahogy a festményeket mindig megkímélte föntről „valaki”!
Kaptak itt a kis lúrkók napi mozgásterápiát, logopédiát, heti egyszer még pszichiáterünk is volt, aki vagy a gyereket, vagy a szülőket kezelte. A gyerekek hat, nyolcfős kiscsoportokban tanultak, mert őket lehetetlen nagy létszámú osztályokba zsúfolni. Az tény, hogy a hét különböző szakvégzettségű kolléga elsőre soknak tűnik a húsz gyerekhez, de így igazán minőségi munkát tudtunk végezni. Minden gyerek megkapta az egyéni és a kiscsoportos fejlesztéseket, amire neki szüksége volt. Lemérhetően iszonyú sokat fejlődtek év végére! Volt egy autista kissrácom. Bezárt világával érkezett hozzánk. Eleinte csak az asztalom alá bújt, és semmit nem beszélt. Aztán valahogy, amikor „cica báb” került a kezére, cicahangon elkezdett velem társalogni. És, amikor a falamat festettem, megállt és óriási lelkesedéssel kiáltotta, hogy ez „varázslatos”! Év végére megtanítottam olvasni, és bár év elején még befogta a fülét, a legkisebb zajnál is, az évzárón büszkén verte a dobot, és hangosan mondat versikéjét!
Tudnám még sorolni, sorban mindegyiket, de nem fárasztalak vele.
Olyan világot élünk, hogy ma mindenkinek nehéz ebben az országban boldogulni! A fenntartónk már nem tudta a béreinket kitermelni, az új rendeletek, szabályok lehetetlenné tették, pedig a szülők már nagyon magas tandíjat fizettek. Január óta már minimál béren dolgoztunk, de egyikünk sem hagyta cserben a kölyköket, inkább még több magánórát vállaltunk!
Vége a tanévnek! Kipakoltam a szobám, a barakkra rákerült a lakat, lezárták az épületet! Mert már a bérleti díjat sem tudta fizetni a fenntartó.
Sok gyereket vettünk föl az idén megint. Lehet, hogy szeptemberben valahol tudjuk folytatni a munkánk, de ez sem biztos!
De hétfőn megyek a polgármesterhez, hajlandó meghallgatni, mert azért vannak ötleteink a jövőre nézve.
Kérlek, szoríts nekünk!!! Szoríts az Ovisuliért!!!
u.i:
Természetesen, ez a találkozó nem jött létre. Már reggel hívtak, hogy sajnos a polgármester úrnak sürgős dolga akadt, de nagyon készségesen átirányítottak egy ostályvezetőhöz, a másik (mellék ) épületbe. Persze, ott udvariasan közölték, az ügy nem hozzájuk tartozik, akikre viszont igen, csak augusztusban üléseznek újra, addig jól megérdemelt pihenésüket töltik.
Hazamentem és megírtam a házmester c. szösszenetemet, mert valahogy itt egyfolytában söprögetnek.
Lehet, hogy mindegy milyen színű a hatalom, egyszerűen csak HATALOM?
Ja, és volt egy újabb kiskölyök, aki felvételre jelentkezett, azt mondtuk majd augusztusban megnézzük, addig pihenünk. | |
| 2. | [tulajdonos]: most lesz három éve.. | 2007-07-07 11:54 | Most lesz három éve. Reggel hatkor csörrent a telefon. Már vártam. Semmit nem aludtam aznap éjjel, talán hajnal felé bóbiskoltam el. A női hang a kagylóban dermesztően nyugodt hangon közölte, hogy menjek, az apám haldoklik.
Margit kórház. Keresztúrhoz nincs kifejezetten közel, ráadásul a kocsim elromlott, a gyerekek Balatonon, a férjem dolgozik. Másfél óra múlva már a kórházban vagyok. Anyám, és öcsém ott ülnek a folyosón, várják, hogy bemehessenek az intenzívre. Az orvosok sürögnek, forognak, senki nem törődik velünk. Még jó egy órát várni kell, mire beengednek.
Csak öt percig maradhatunk, tovább nem lehet az intentíven, mert zavarjuk a többi haldoklót. Körbe álljuk a fekvőhelyed. Nézlek. Mint egy kis ázott veréb fekszel, hűvös tested mindenhol csövek és tűk ölelik. Ez már nem te vagy, már nem te lélegzel, csak a gép szuszog hangosan és kínzóan egyenletesen. Két hete érkeztél, nyolc órás műtét után kivették belőled az utolsó öt kilós daganatot. Én nem emlékszem az elsőre, még kislány voltam harminchárom éve. Anyám nem mondta, és csak tizenöt évesen tudtam meg, beteg vagy. Először a beleid trancsírozták, pár év múlva a léped, aztán az egyik veséd, és most leállt már a másik is. Mindig újra és újra felálltál. Imádtad az életet, a szabadságot, repülős voltál. Én már nem ismertelek repülősnek. Mindig jó kedvű voltál, végig kacagtad és kacagtattad az életet. Emlékszem, pár hete még oxigénpalackkal füvet nyírtál, mert hogy tüdőembóliád is volt már. Két hete érkeztél. Te magad se hitted, hogy túléled a műtétet, de két nappal utána már a kórteremben nevettetted a többi szerencsétlent és a nővéreket, akik soha nem fogadtak el tőled pénzt. Versenyeztek, hogy ki menjen be hozzád. Tegnap előtt szétrobbant a maradék kis beled. Hát, mégsem úsztad meg.
Mielőtt betoltak volna az utolsóra, még könnyesre nevetteted száraz szemünket.
Nézlek és fogom hideg, ödémás kiskezed. Az orvos azt mondta, ha a vérnyomásod 95-re fölmenne, és ott maradna tartósan, még gépre tehetnének, és aztán jöhetne még egy műtét, a húgyhólyagban is van még valami.
De, már nem reagál a gyógyszerekre sem a vérnyomásod. Megállt 60-on.
Fogom a kis kezed és szemem a monitoron. Pár éve beavattak a reikibe, nem hittem benne, csak a kíváncsiság miatt, meg, hogy hátha a munkámban , amiben elkél minden segítség, hasznát veszem. De, már évek óta nem gondolok a reikre, most is csak fogom a kezed. És nézem a monitort. 60, 61, 62, nem hiszem el, megmozdult, 65, aztán vissza 63, 64, 65..70, aztán vissza, 67, 68, 70, 75, aztán vissza, 70.., gyerünk apu, már csak ez jár az eszemben. A kezem meleg, és a tied is melegszik. Gyerünk apu, gyerünk! Mindig felálltál, újra és újra, csak 95-ig érjünk apa, utána gépre tesznek, de kerítünk egy vesét, az enyém nem jó neked, de szerzünk! Gyerünk apa!
Anyámékat kiküldték, engem nem. Hagynak békén. Inkább elhúzzák a paravánt, hogy ne zavarjam a többi haldoklót. Én csak állok némán, fogom a kezed, nem engedem el, gyerünk apu, 90, 91, apa!!
95! Igen! Igen! Még, mintha meg is mozdulnál.
De, csak egy pillanatig, és újra lezuhan 60-ra, ahonnan indultunk.
Nem akarsz már itt maradni, ugye? Nem akarsz már gépet, nem akarsz kórházat, műtétet, és nem akarsz több fájdalmat!
Értelek. Ahol most vagy, már sokkal de sokkal jobb neked! Hát, menj apa, elengedlek!
Kimegyek. A folyosón anyám és öcsém vár. Én nem tudok, mit mondani.
Délután háromkor elment. Az apám!
Két hét múlva leírtam életem első versét. Nem kerülne maradandokkba soha, az amatőrön is csak „nem főfalon” ment, de én most ideteszem, egy szót sem változtatok rajta. Különben is ki olvassa?
Búcsú apámtól
Agyamban összevisszakavarog az egész világ!
Lelkem kuszaságából fel feltör a valóság,
s mint súlyos kő zuhan le rám a felismerés:
nem látlak többé!
Te tudtad, hogy vége, most nem győzhetsz,
de harcoltál, nem magad sajnáltad, hanem minket.
S míg hűvös, ödémás kis kezed fogtam,
pulzált feléd erőm egyre jobban,
s te jöttél velem az Életbe vissza,
hagytad magad, hogy vigyelek,
mert láttad, mennyire fáj,
érezted, mennyire szeretlek.
De az Élet kapujában rád tört iszonyú fájdalom,
s visszaszálltál önmagadba.
"hagyj Évikém, hagyj már!"
éreztem, ezt mondod, tudtam, ahol most jársz,
elszállt minden gondod!
Elengedtelek, mert itt gyötrelem várt csak rád,
kinőtted e földi világot, az időd itt lejárt.
Elengedtelek apám, bár hiányzol, mint drogosnak a szer,
az elvonási tünetekre nincs semmilyen gyógyszer!
Az idő ezt a sebet nem gyógyítja sohasem,
csak enyhíti, hogy bennem élsz, és a gyermekeimben.
| |
| 1. | [tulajdonos]: szeretni jöttünk | 2007-07-06 22:34 | Most egy pár éve történt „halál közeli” élményemről mesélek neked. De, csak halkan teszem, mert nem nagyon hisznek nekem. Mert én nem voltam kómában, csak egy erős életveszélyben. A fiam is csak azt mondja, „mama neked kimeríthetetlen a fantáziád!”. Ez igaz is, de ez most tényleg megtörtént.
Nem volt valami jó napom aznap, még a gyerekekkel is összevesztem, semmiségeken. Egyébként mindig semmiségeken veszekszünk. Beültem a százéves kis peugeotomba, és elindultam a piacra. Minden utca ismerős, százszor megtettem már, vakon is odatalálnék. Jobb kezes kis utcákon haladok, amikor az egyik utcában balról nem kaptam meg az előnyt. Jobbról mellettem egy jól belátható tér volt, onnan semmi sem jött. Így hát én csak kicsit vettem lejjebb a tempót, de mire eszméltem, már balról belém hajtottak kb. 60-nal. Csak annyit éreztem, hogy az autóm pörögni kezd, és hogy irányíthatatlanná vált. Persze, megpróbáltam kormányozni, de lehetetlen volt. Tudtam, hogy fel fogok borulni, és hogy most már semmit sem tehetek. És akkor, amikor tudatosult bennem, hogy vége, abban a pillanatban azt is tudtam, hogy én most meghalok.
Az első gondolatom az volt, miközben pörgött az autó, hogy „jaj, nem tudtam elbúcsúzni a szeretteimtől”, a következő meg az, hogy „most már mindegy”. Aztán, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a másodperc töredéke alatt lepörgött az életem, embereket láttam, életem fontos szereplőit. De, tudod érdekes, nem azokat az arcokat, akikkel most élek (van egy kis lelkiismeret furdalásom is emiatt!), hanem valahogy sokkal régebbről jövőket. Nem tudnám megmondani ma már, hogy kik voltak, de akkor tudtam, hogy mindegyiket ismerem és szeretem. Aztán kivilágosodott az égbolt, gyönyörű fényesség, és kerek mosolygós arcok lebegtek felém, akiknek csak pici kezük volt (vagy szárnyuk?). Mosolyogtak, és nagyon örültek nekem. Én is elmondhatatlanul boldog voltam, hogy újra velük lehetek, és már egyáltalán nem bántam, hogy el kell hagynom a Földet! Életemben nem voltam ilyen boldog!
A következő pillanatban arra eszméltem, hogy az autóm megállt egy cm-re egy kerítéstől. Fel sem borult! Az ajtaját ugyan nem lehetett kinyitni, a fél oldala „tropára” ment, de én megúsztam kék-zöld-lila foltokkal. Csak ültem egy darabig még az autóban, magam elé meredten. És még, tudod sokáig hatása alatt voltam az élményeknek, amit akkor ott átéltem.
Azóta nem félek, de tényleg semmitől! Mert tudom, csak az történhet velem, ami a sorsom! Ha meg kell halni, hát meghalok, ha nem, úgysem, mert őriznek (tán angyalok?). A halállal pedig nem is halunk meg, mert van tovább! De addig, míg itt vagyok, kötelező élnem, bármi is történik! És az óta egy kicsit másképp is élek. Mindennap, minden pillanatban megpróbálok „rácsodálkozni” az Életre, a pillanat szépségeire. Élem és „játszom” az életem. És másként is látok, helyesebben most már látok is, nem csak nézek. Látom az elültetett kis magban a „csírában” a majdan kihajtó virágot! Ugye, érted, mire gondolok!? Látlak téged is a gyönyörű írásaidban!
Nézd csak, pár perc képes volt megváltoztatni az életem! És egy dolgot biztosan tudok már. Az Élet legfontosabb dolgát, a lényegét, amiért mindannyian megszülettünk. És ez egy elcsépelt, megtaposott szó: a Szeretet!
Mert ezt az egyet hidd el nekem! Szeretni jöttünk erre a Földre! Tudom, hogy te ezt tudod! És remélem, egyszer mindenki tudni fogja!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
