NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 04:26 Összes olvasás: 5942| 13. | [tulajdonos]: 13 | 2017-08-30 00:42 | 13
mostanában lazításként gondolatkísérletekkel szórakoztatom magam, a legutolsóban szerepet adtam benne a dokknak is, tizenhét-tizennyolcéves fiatalok érdeklődő kérdései közé be akartam tenni három költőt, hogy próbáljam kitalálni ki hogyan válaszol, és ezek a válaszok milyen új kérdéseket generálnának a gyerekekben, és okoznának-e bármiféle változást a kísérletben szereplő költők egymáslátásában, tulajdonképpen bármikor megvalósítható lenne az ötlet, kellene az elindításához egy fogadóképes intézmény, aki prezentálja az aktívan kérdező gyerekeket, de mivel ilyennel még fejben sem rendelkezem, megelégedtem egy tizenhétéves dokker általam a helyzethez alkalmazkodó kérdéscsomagjaival, moderátorként felkértem egy jogban is jártas költőnőt, és elindítottam a kísérletet, egy véletlenül tizenhétévesre visszavarázsolt pillanatomban elszégyelltem magam a faggatott költők helyett, és felhagytam ezzel az életveszélyes játékkal, hétköznap iskola, reggel félötkor kelés, hogy átszállással bejussak a városba, ahol a hét-nyolc osztályt és a gimnáziumot végeztem, délután öt óra mire hazaértem, szombat-vasárnap dolgozgattam a kertben, meg a földjeinken, mert amikor apu előkerült, kaptunk három holdat két tagban, és a kaszáláson kívül rám és anyámra várt minden munka, a nyári szünidő többségét meg apuval töltöttem a budai hegyek luxuskertjeiben, tizenkét éves koromra a látszatvallásosságom is oda, anyám sírdogál, hogy pogány lettél édes gyerekem, én szidom a papot, aki a rongyos szivarjai miatt istenesen megruházott, nem volt nekem elég, hogy leszédültem a tűzoltólajt tetejéről, ahol pöfékeltük a lopott szivart, még paphoz nem méltó pofonokat is el kellett viselnem, ennek ellenére könny szökött a szemembe, amikor pár hónap múlva az aktuális hatalom államosított, és leszedette a feszületet az osztályok faláról, mert nem akartam elhinni, hogy csak ennyi lenne az ember becsülete, és az istené is, hogy semmi, talán még ölni is képes lettem volna abban a pillanatban azért az istenért, amiben akkor már nem hittem, a földjeinken csak annyi kukoricát, közte babot, tököt termesztettünk, amire éppen szükségünk volt, apu nagyon adott arra, hogy a disznók vegyesen kapjanak mindent, a kukorica mellé még a vágást megelőző időszakban is járt a tök, attól lesz olyan a húsa, hogy még a nyárba is bevihetjük a kolbászt, mondta apu, és tényleg maradt mindig a kaszálási időszakra csontosra száradtan egy-két szál, ami ha bekerült a szájba, szinte rágás nélkül omlott szét, gazdag ízekkel fűszerezve az anyám sütötte kenyeret, mert boltból soha nem vettünk, csak jóval később szánta rá magát, amikor már gyenge volt a keze a dagasztáshoz, vétek lett volna nem kitölteni köztes terményekkel a kukoricát, szólt ki apuból az ősi gazdavér, a föld maradék részébe búza került, a jobbik tagon, mert kenyér az kell, még akkor is, ha a felét beszolgáltatjuk, de ilyenkor sem morgolódott, mint a szomszédok, valahogy megértette, hogy a városi ember most nem tud honnan, miből szerezni, és a kormányzatnak se nagyon van más lehetősége, valahogy el kell látnia a gyárak munkásait élelemmel, kapott is egy kiváló terménybeszolgáltató oklevelet, őrzöm, a közös gazdálkodás viszont nem érdekelte, nem kell nekem a csajkarendszeretek, mérgelődött, pedig budán csajkában főzte a megunhatatlan lebbencslevest magának, ha jöttek az agitátorok télen, kiüzent anyámmal, hogy dolgozni mennétek inkább, és nem engedte be őket, nem nagyon erősködtek vele, mert nem volt mit bevinni a földön kívül, és köztudott volt az is, hogy gyerekkorától máshol keresi a megélhetést, aztán a hatvanas évek elején csak lemondott a földről, mert betagosították a miénket is a közösbe, és olyan satnya cserét ajánlottak, amire nem volt érdemes kijárni, a határ erre az időre már felismerhetetlenné vált, az uradalom hó és szélfogó fasorait kiirtotta a szegénység, a pillanatok szükséglete, a dimbek-dombok közé hasított évszázados vízelvezető árkokat betúrták, beszántották a böhömnagy gépek, a vízvölgy lapáját úgy kívánták hasznosítani, hogy erdőt telepítettek rá, szép nagy fák lettek, de húszévesen eladta őket valamelyik téeszelnök, mert kitalálta, hogy ez így egyszeri jópénz, és a helyét már biztosan meg lehet művelni, hát nem lehetett, szomorú, csak disznódagonyázásra alkalmas, embernagygazos vidék lett, annyira, hogy néha, amikor hazalátogattam, csak a kertek felől mertem megközelíteni a házunkat a cipőmarasztaló sár miatt, a vasúttól a szélsőházig talán még máig is csak ugrálós járda van, senkiföldje volt az ott mindig, és nem sok remény van arra, hogy bárki is szemet vet rá, és gazda módjára bánik majd vele, a valamikori bíró rokon, téeszelnök lett, jó bíró volt, jó téeszelnök volt, dicsérték sokan, támogatta a háztájit, gyarapodott a falu új tetőkben, háztoldásokban, cifra kerítésekben, nyaralásokban, aztán átvette tőle a vezetést a falu mindenkori első gazdája, próbálta beszűkíteni az emberek egyéni gyarapodását, figyelve a közösére, nem sok sikerrel, ha jól tudom, talán most az ő fia bérli a határ felét, de az is lehet már tulajdona, és az ő földjére jár napszámba, aki szerencsés, mert gépekkel művel, és azok kezelőin kívül minek is foglalkoztatna mást, talán a passzióból tartott lovai gondozására, ha kell neki a munkáskéz, még a gépek kezelőit is csak idénymunkára alkalmazza, az unokák, a dédunokák diplomát szereztek, szóródtak szerte a világba, ha jönnek is nyaranta, egy-két nap lovaglás, és már mennek is arrébb, ahol jobban övéknek érezhetik az életüket, jókora távolság kell a személytelenséghez, nálam is így működik, néha még a sajátomnak mondható kapcsolatrendszerben is, bármilyen érintettség, elvárás zavar, feszültté, őszintétlenné tesz, ajándékot sem szerettem soha kapni, adni inkább, az még most is megnyugtat, ha adhatok, lehetőleg idegennek, akitől nem kell elvárnom semmit, és ő se érzi úgy, hogy viszonoznia kellene, hiszen nincs közöttünk semmiféle téridőérzelmi kötelék, csak egy futó érintés, elkalandozott pillanat, ha tehettem fragmentumokra tördeltem a viszonyaimat a munkatársi kapcsolatokban is, hogy egyikünk részéről se képződjön a másik felé teljesíthetetlen kívánság, sóvárgásaim vannak, és féltékenyen őrzöm is őket, kamaszkorom kiüresedettnek érzett időszakaiban volt, hogy két napig nem ittam egy korty vizet sem, csak azért, hogy érezzem a halmozódó szükségletet, a falu közelében sötétlett a mátra, középen a kékessel, pár óra alatt megjárhattam volna, de arrafelé dolgom semmi, így csak a könyvélmények alapján barangoltam be, a kastély fái, hatalmas, válogatottan szép, érdekes fák, valami csoda folytán megmaradtak sokáig, de azokon látszódott a csiszolt műviség még a gondozatlan, elvadult állapotukban is, amikor legutoljára jártam a falunak azon a végén, ahol a kastélypark volt, bekerített csupasz domboldal egy-két bóklászó lóval, és a kastély is eltűnt, pedig a falujárások idején még kultúrházként működött, a kék nagyteremben sokat szavaltam a népnevelési célból lejött egyetemistákkal, és aztán, ahogy ők elmaradtak, egyre mostohább kezekbe került, a tető egy részét elhordták, és a beázások után már nem is lett volna értelme felújítani, szülőfalum kastélya még rosszabbul járt, talán azért is, mert jóval nagyobb birtokterülete volt, hatalmas cselédházakkal, és a falu lakossága is kizárólag a földből tartotta el magát, sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben éltek, mint a vasúti fővonal melletti községben, ahol szinte minden családból dolgozott valaki a vasútnak, amikor visszajöttem jugoszláviából, és a komlói bányamunkát egy hónap múlva feladtam, némi protekcióval azonnal alkalmaztak pályamunkásnak, annyira azonnal, hogy megérkezésem másnapján már dolgozhattam is, semmiképpen nem akartam apuék nyakán élősködni még átmenetileg sem, főleg, hogy már meg is állapodott a lányával, hogy ők öröklik majd a házat, mert egyik fiára sem számíthat, beleértve engem is, hosszú, földszintes kastély volt a szülőfalumé, sok kisebb-nagyobb toronnyal, és óriási ősfás parkkal a háttérben, a műút, ahogy bekanyarodott a községbe, jobbra fel, szinte a félfalu méretében gondozott, parkosított erdő volt ez, a szélén, a birtokra oromzattal a kastély sárga, mesekönyvképszerű vonulata, franciás neve volt a tulajdonosnak, lehet, ez is belejátszott, hogy a front elvonulása után azonnal, szinte napok alatt az utolsó tégláig szétszedték az épületeket, és kivágták az összes fát, mikor a közigazgatás újra megszerveződött, már nem volt mit megtiltani, nem úgy, mint nálunk, ahol a bíró azonnal elrendelte a kastély, és a kastélyparki fák védelmét, igaz a birtok fasorainak kivágását már nem tudta, vagy nem merte megtiltani, mert valamivel tüzelni kellett, bár két évre rá, már a saját telkéről sem vághatott ki senki egy árva akácot sem engedély nélkül, lehetett szenet igényelni, és lopni is bőven loptak a falumbeliek a vasúti szerelvények vagonjairól, így nem is nagyon voltak rászorulva, a cselédházak fehéren, hosszan sorjáztak a szérűk, istállók mellett, amikben csak ökröket láttam, többnyire négyesével húzták a hatalmas szekereket, minden fogatnak felelős gazdája volt, az etetést, gondozást, szállítmányozást az intézői eligazítás alapján úgy végezhette, hogy abba már senki nem szólhatott bele, rangot jelentett a gyalogmunkát végző cselédek között, komoly beosztást, ilyen ökrösgazda volt anyám legidősebb testvérének az ura, akit, miután behívták katonának, a tizennyolc éves fia váltott a tisztségben, őt nagyon kedveltem, bár talán életében ha kétszer szólt hozzám, nagydarab, csendes legény, a hónaljáig se érő csinos asszonykával, akit az orosz katonák elől mentett magához, tudott valamiféle szláv nyelvet, könnyen értett velük szót, de alkatilag is olyan volt, hússzor meggondolta magát bárki, hogy belekössön, ő intézte el a faluparancsnoknál a kastély szétszedését, aki állítólag azzal védekezett, amikor a felettesei felelősségre akarták vonni a herdálásért, hogy a népharagnak engedelmeskedett, ez a népharag önhatalmúlag telkeket hasogatott ki a kastéllyal szembeni birtoktestből, és elkezdte mindenki a maga házát építeni, még én is lejártam hozzájuk vízhordónak, téglatisztogatónak, sikerült a híres mintagazdaságot félév alatt szétzilálni, lebontották a cselédházakat is, amikor már volt hova költözni, bár itt csak a cserepet, szarufákat használhatták fel, évekig árválkodtak a vályog falcsonkok, omolva, porladozva az időben, míg a téesz egy szérűrendezésben, istállóbővitésben el nem tüntette őket, sajnáltam a gyönyörű kastélyt, ami körül nem volt magas kőkerítés, átláthatatlan bokros park, mint nálunk, csak széles, füves tér, harsogó zölden még a legszárazabb nyárban is, negyvenháromban egy német repülős egység használta, és nagynéném velem egyidős legfiatalabb gyerekével gyakran lófráltunk körülöttük, nem zavartak el bennünket, az unokatestvérem szőke volt, nálam jóval magasabb növésű, virgonc kölyök, aki valamit gagyarászott is velük németül, gyakran kapott tőlük csokoládét, és néha meg-megsimogatták a fejét, a kastély kisasszonyai a pilótatisztekkel nevetgéltek a repülők felszállása előtt, vékony ruhájuk fel-fellebbent a légcsavarok szelében, erősen megdobogtatva a hétéves szívem, napokig képzeltem vissza őket, és erősen elhatároztam, hogy pilóta leszek, költő-pilóta, mert anyám sok verset tudott, és amíg gyalogoltuk az öt kilométert oda-vissza, verseket mondott nekem, szép, selymes hangon mondta, legtöbbjüket első hallásra megjegyeztem, és együtt mondtuk, és nevettünk akkor is, ha nem volt min, ilyenkor nagyon szerettem, hogy élek, egyszer az a kastélyos kisasszony, pont az, aki a legjobban tetszett, elmentében végigsimított a hajamon, mit gondolsz, zsidó, kérdezte magyarul a másik lánytól, aki valami dallamos, ismeretlen nyelven válaszolt, és ezen még a bejárattól visszafordulva is nevettek, sokan csúfoltak a hullámos, bronzvörös hajam miatt, a két középső unokabátyám csak rozsdásnak szólított, figyelj, rozsdás kurvafattyú, az anyádat éppen most gyakja juhák bátyánk a kukoricásban, amiből egy szó se volt igaz, azt gyerek szemmel is láttam, hogy szegény juhák bátyám még botorkálni is alig tud, nemhogy ilyen huncutságokra vetemedjen, de mulatságot jelenthetett számukra, hogy ilyenkor nekik megyek, sokkal erősebbek voltak nálam, összecsomagolva bedugtak valahova, ahonnan nehéz volt kiszabadulnom, egyszer a betonozott, üres silóverembe, ahonnan nem tudtam kikapaszkodni, és órákig kucorodtam ott, elképzelve, hogy beleaszalódok, mire a kisöccsük megtalált, már fél halott voltam a rémült képzelgésektől, az öccsük beárulta őket a családfő bátyjuknak, kaptak két-három hatalmas pofont, meg még többet beígérve, és onnantól kezdve többnyire békén hagytak, csak anyámat kerülgették néha, mint ragadozó vadak a védtelen prédát, nehezen békélve meg a ténnyel, hogy félkomenciós cselédként nemigen kapkodnak utánuk a falubeliek, itt a cselédsoron meg ritkaságszámba mentek a lányok, mintha a sors is úgy döntött volna, hogy ettől az élettől megkíméli őket, a sárban taposó reggeltől estig nyomortól, a fehérremeszelt cselédházakban bejáratonként, pontosabban két bejáratonként, mert az épület mindkét oldalán volt bejárat, a konyha így olyan lett, mint egy átjáró, középen a hatalmas falazott tűzhellyel, felette a szabad kéménynyílás, két-két családnak jutó egy-egy szoba nyílt mindkét oldalon, legtöbbjében bevetetlen ágyak a felnőtteknek, és szalmával töltött ilyen-olyan deszkákból összefabrikált derékaljak a gyerekeknek, amikből volt minden szobában bőséggel, mert itt attól nem kellett félni, hogy nem jut majd munka, aki időben betanulta, amit megköveteltek, azt megbecsülték, és generációkon keresztül nem kellett rettegnie, hogy mit adjon enni a gyerekeinek, az intéző úrnak külön ház, tekintélyes, nem túlzottan nagy távolságra a cselédektől, két hatalmas komondorral sétált mindig, nem mintha félnie kellett volna bárkitől is, nagyon értett az emberek nyelvén, de a kutyák valahogy kellettek a tekintélyhez, el se tudtam képzelni nélkülük, lánya törékeny korombeli kislány, a homlokán áttetszően lüktető erekkel, folyton jött velünk, szerettem volna néha megfogni a kezét, de az unokatestvérem tüntetően jelezte felém szavak nélkül, hogy ő már kiválasztotta magának, hatalmas, szőke loboncával, karcsú, úrias külsejével a kislány bátyjának tűnt, és talán az is volt, és mintha ezzel tisztában is lettek volna, ha együtt voltak, annyi meghittség vette körül őket, hogy egy idő után elkóboroltam valamerre, többnyire anyámhoz, és beálltam mellé kapálni, de sok kárt nem tettem a gazban, rám is szólt néha anyám, hogy ülj le egy fa alá kisfiam, pihennyé kicsit az árnyékba, de az se esett jól, csak folyton arra gondoltam, mennyire jó lehet így tartozni valakihez, ahogy ezek ketten egymáshoz
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
