leállósáv: fészbukpoémák

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 04:33 Összes olvasás: 28842

418.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-11-20 14:48
270 kicsit másképp (Orsinak) mindig van bennem egy idegen Isten ösztönös lassúságában hömpölygő mese hogy egyszer volt aztán már csak a botladozó ámulat kirakatképe ahogy a napokat számolgatom és csak bámulom a múlt ablakrengetegét míg bele nem homályosodok sziklatömbszerű magányként a múltba és nem gondolok semmi másra csak arra ami én volt és amiben akkor még nyomokban sem érződött a semmi 211109 271 egy csepp múlt a barátom volt bár akkoriban a fene sem gondolta hogy a barátom csak együtt lógtunk a vonatcsatlakozás szüneteiben és megpróbáltuk egymás hülyeségeit kiegészíteni ő festőnek adta ki magát én regényíró nak ő igaziból festett képeket és tulajdonképpen a bból éltünk mert magam valójában lusta voltam írni illetve szándékomban volt csak azt nem tudtam miről pontosabban ha beszélni kényszerültem róla fejezetek születtek de mivel nem akadt senki aki meg írja a szavak beszóródtak a vasúti töltés kavicsai közé és egy idő után annyira reményvesztetten koszosak lettek hogy senkinek nem jutott eszébe felvenni le sikálni és mondatokká rendezve megkockáztatni jel entésük kiegészítését és gondozását megszüntetve ez zel a célom a megértés alkalmatlanná tette volna őket helyzetünk elviselésére ráadásul barátomat is megfosz tották volna kedvenc sőt egyetlen témájától amint szür ke falakon magyarázza színeivel barátja vagyis az én zseniálisnak értelmezett lényegéből a formálódó semmit 211110 272 módosított ébrenlét szinte hihetetlen hogy még mindig szeretnék -- annak ellenére hogy néha már nagyon nem – élni jó volt itt élők között élőként remélni hogy ez a felfoghatatlan szerelem örökké megtart valahol szeretnék egy rejtélyes hiányban -- Istenben vagy valami másban – felbukkanni és várni a hullámzó egészben az újraébredést naiv vagyok és ostoba marhaságokon őrlődve törlöm a valóság gondolatait undorodom az örökös harctól mégis folyamatosan mészároltatom magam magammal talán hogy a halál már ne találjon a helyemen semmit 211111 273 borsó a falon ébredéskor nincs fény, csak görcsös fejfájás. szeretnék minél előbb találkozni magammal, de mostanában egyre nehezebben, és egyre ritkábban sikerül. álmomban előbb a katonaság érkezett meg, gúlákba rakták fegyvereiket, és várakoznak. nem tapasztalni köztük félelmet, bíznak a parancsnok ítélőképességében, bíznak betanított mozdulataik szükségszerű hatékonyságában. amikor és amennyiben. bár titokban mindegyikükben ott van, hogy talán mégsem. hogy nem lesz szükség elkötelezettségük bizonyítására. arra, amiről biztosan tudják, hogy nincs, de tökéletes biztonsággal kimutatható volt vele a létező valóság bármelyik lehetséges változata hadmozdulati gyakorlataikon. a ma reggel is pontosan úgy hasogatja piszlicsáré szavakká a gondolataimat, mint tegnap. már nincs bennem semmi méltóság. ellenállni talán csak akkor tudnék, ha betaníthatnám a maradék időm visszaszámlálásom eltörlésére. vér és sikoltozás nélküli figyelemmel az eseménysorozat felé úgy, mintha passiójáték lenne, apály és dagály egyidejű applikációja a nézőpontváltozás nélküli térben. tételezem most, hogy a tizedik emeleten vagyok, és sejtelmem sincs, hogy mikor, hogyan és miért vergődtem fel idáig. és arról sincs, hogyan kerülök le innen. bámulom magam, mintha ma találkoztunk volna először, és végtelenített ködfátyol takarná el előlem a jövőt, beleértve a mélységet is, ahová szükségszerűen vissza kell majd érkeznem, még akkor is, ha folyamatosan felfelé nézek, kihasználva szédülésem felhajtóerejét. vetemedő házfalak alattam, ki-kipattanó ablakaikban zászlóként lengő tapétakiáltványok. halványodó ébredésnyomok a nem létező földszint takarásában, amikor megérkezem. (2018-09-14) 211112 274 az emlékezés folyosóin már semmi sem emlékeztet magamra csak te létezel azokban a pillanatokban amikor még felismerlek olyan könnyű összekeverni magunkat emlékező kacatainkkal amiket létezésük pillanataiban mindig elfelejtettünk 211113 275 önfestés képeket készítettem magamról egymásra festett képeket néha ellehetetlenítettem a nézőpontjaimat mert ugyanolyannak látszódtam rajtuk amilyen vagyok ugyanazoknak a vonalaknak ugyanazoknak a színeknek egymást fedő árnyékai a számukra kiszakított egyben mára eltűntek róluk az álmaim eddig sem voltak már sokan többségük az évek során feltűnés nélkül hagyott cserben úgy hogy a nyomait is magával vitte az igaz hogy sosem dédelgettem őket gondolataim hátsó traktusában éldegéltek képtelenül örömre az élvezetek lelkiismeretfurdalás nélküli elviselésére a valóságérzékükről meg jobb nem beszélni néha mintha most ismerkednék magammal és rácsodálkozom hogy az éveim során felhalmozott szemét megelőzve követ 211114 276 a pillanat hevében legyűrhetetlen vágyat érzek hogy üres legyen az agyam pontosan csak annyira van szükségem az orvosi diagnózis adataira mint a ciánkapszulára de a folyamatos törlésvisszaállrobotfunkcióban esélyem sincs megszabadulni a szárazgallytörésszerűenreccsenő latin szavaktól amik a valóságban lehet hogy nem de a felnagyított betűrendben idegesítően tudnak hatni szörfözök hát egyet a hírportálok között gondolva ismétlődő naivságomban hogy ez majd segít frászt segített a politikai hazugságok áradata már már elsodorja azt a jogrendet is ami úgy ahogy de legalább szalmaszálként jelzett valamiféle partra kerülési irányt naponta belehazudnak a képembe olyasmit aminek kizárólag az ellenkezőjét tapasztalom nincs semmi szükség nincs – hallom konkrét szavakba öntve – szabad társadalomkutatásra a tudósok mindenféle zagyva okfejtései mentén csak repedések keletkeznének az egységes nemzettestben 211115 (201606) 277 a valóság illúziója ázsiából jöttünk, tele életvággyal, nem tudtuk megmondani, hogy mi lesz itt, és ma sem tudjuk, de ha valaki úgy mutatja be nekünk mocskos, húgyszagú sikátoraink mellett épülő várkastélyát, hogy az számunkra sugárút a jövőbe, elhisszük neki, mert ki szeretnénk jutni mocskos, húgyszagú sikátorainkból, 211116 278 a látogató jelentésváltozatai ___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy hogy kerüljön bárhova pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül semmi más nem kötötte ide csak egy térkép a városról és ez a három perc amit itt és így miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig – jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét vagy ki tudja talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre ami zavarja hogy falak vannak mindenütt ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél „ahol több ezer kilométerre önmagadtól egyedül maradtál” 211120

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!