NAPLÓK: akvamarin Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 04:33 Összes olvasás: 113235| 1622. | [tulajdonos]: a rét | 2018-01-15 22:44 | A rét
Csend van, rég jártam kinn a rétemen, ahol a fák összekuszálják az ég haját ágaikkal. Szépek a kavicsok ma a folyó mellett, kobalt fehér, okker színűek, némelyik opál.
Egy bokor szembecsap, a maradék csipkebogyó szőrétől majdnem megfulladok, kiszedem a pihéit, és majszolom, lekvárrá érlelte, sötétre csípte a dér.
Nekitámaszkodom a matuzsálemnek, érzem a nedvet a törzsén, tele levelekkel minden, ami most már ronda barnásfekete, halott, talán az elmúlást érzik ők is. Elmorzsolok egy nyirkosat, hadd tűnjön el a ködben. Barátságtalan most a rétem, különlegesnek szeretném látni, a tejfehér köd leszáll, egyre sűrűbb, ez is ő, az ő arca a ráncos fehérségével, a csordakutat mintha mesében látnám.
Hív az erdő, vagy csak én gondolom, kérgeket fényképezek, láthatatlan kavicsokat, paca némelyik, ki is törlöm, de az illúzió megmarad, a rózsa árnyalata az erdő fáit keretezi, a fák ettől feketébbnek látszanak. Lassan megindulok az erdő felé a derengés irányába, megbabonázott a köd, öregembert mintáznak a kérgek a fákon, gyönyörűek, végigsimítom érdes testüket, alig mozdulok, a nagy tölgy tekintetével követ, egyre halkabban megyek, felébreszteném a szendergő fákat, aludjanak a tejüveg-fehérségben, kérgek, köd, kövek között, egyre lassulnak lépteim, nem csinálok semmit, vagyok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
