Pöröly: Tandori Dezső

NAPLÓK: Pöröly
Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 04:30 Összes olvasás: 138356

598.	[tulajdonos]: Tandori Dezső	2018-02-23 16:18
Mint ha lélek Mint ha lélekvándorlásban hihetnék, e vadhattyúk, egy költőtől, akit még nyolc és fél éve fordítottam, akkor kezdtem tudni valamit madarakról, e vadhattyúk, fordításra, a versben, ahogy ott sodródnak ötvenkilencen, áradó vízen, s ő számolja őket, s tudja, előbb még fölcsapnak az égnek, s mint tizenkilenc éve, hallja majd e hattyúszárny-harangverést, e zajt, e zúgást, mely fölébe boltozódik, aztán a raj csak továbbszámolódik, lenn újra, e vadhattyúk, változatlan úsznak, szerelmes párra pár, csapatban, míg egy híja húsz év alatt vele csupa változást tett az élete, lépte nem volt ily súlyos még, hogy őket számolni kezdte, mind e körözőket, akiknek szívén nem fog az idő, így írja, nyolc és fél év telt el, ő itt van megint, Yeats, történetesen, és beleszomorodik a szívem nekem is, ahogy neki ott a parton, vers, idő, szárnyak zúgása, s kihallom mindebből, fekve már hanyatt, a munka „elvégeztén”, fejem párnába fúrva, csak-úgy, ahogy az ő képeiket mutogattam oly sok mindenkinek, valami azonnali kapcsolat reményében, hogy egy-szárny-ég alatt történik, s mi történik, csöndesen abbamarad a zokogás velem, a part hűsét érzem, látom a zöldek színét, ahogy mind áttételeződnek e dolgok, az övéi, s ahogy én oly ostobán maradtam magamén: lelkizik? ivott? és más változat megannyi, ez volt velem, s „mi alatt”? oly mindegy, ez a tisztaság kisöpri, ami nem lett „az”, maradt „csak-a-többi”, e vadhattyúk, olvasom, alkonyat tájt, ahogy nyers szárnyaik magasba csapják, 51 köreik folytatták a víz színén, e madarakról én is tudom, én is írom, mit írok, ki tudja, mit, csak amit ő járt, súlyos lépteit érezve, tudva, „ha egy reggelen arra ébredek: nincsenek velem…”, ez a vers vége ott, végezi, kérdvén, mily öböl partján, vagy mely tó szegélyén, hol lesz, hogy fészkük zsombékosba épül, s mások számára lesznek derülésül, „egyáltalánul”? Ha egy nap… A nyolc és fél évnek így két madara volt nekem, rég nincs az egyik, és a másik ideje is ily majd-nem-létbe játszik. Feküdtem az ágyon, hason, hanyatt, oldalamon, nyolc és fél év miatt, ötvenkilenc madár és két madár s még több miatt, kik itt azóta lettek velem, többek, és egyszer soha-többek; mint ha lélekvándorlásban hihetnék, abban, amit tudok-és-nem-hiszek rég, abban, mit rég hiszek-és-nem-tudok, körözök valahol lenn, s fölcsapok, nem tudom, ki mit hall, mit hallok ebből én magam, vagy épp az ellene-tettből, tétemből, mely elmerül – nem tudom, mily vízben, égben, induló nyomon, melyen ott megyek már magam-előtt-sem, s vissza így kell jönnöm majd: soha-többen; ülök, gépelem ezt, s fekszem, s alábbhagy s felcsap velem – Kinek? –, hogy „Legalább Vagy”… 52 Szonettkoszorú 1 Végtelen sejtelmével indulok. Indulatos sejtek végestelen célozgatják, ami élettelen célbaérésként egyszer közre-fog, másszor, általa-magánzó, vagyok ón-zsineg, melyhez mérendő elem nincs, s nincs az egyetlen guriga sem, melyről se-mélybe leforog, a dob, marad a haladás vízszintese, se-buborék, más anyag mímese, de ha így: mi értelme bármi szónak? „Lombot” – lássam! – félrehajtom magam, „madarat” – mit mímelek untalan! – e lombtalan, madártalan fasornak. 2 E lombtalan, madártalan fasornak törzses képzeteit, ágbogazását változó szemek másra-másra látják, elalusznak benne, ahogy loholnak, hadd lennének jelen az aluvóknak, kik így várják ki-ki hasonulását, s közben mégis ki-ki legyen a másság; megáll a szív, s nyomban tovább doboghat. De hol van valója és képzete, annakideje és semmihelye az eldologtalanított dolognak? Vagy mi az, általunk, mi erre van? S merre a „mire”? A szél tárgytalan, hol csupa tárgyhoz-nem-szokott lobogtat! 53 3 Hol csupa tárgyhoz-nem-szokott-lobogtat csupa se-iránya-sincs elszökőt, például a vissz-kör-futó időt, melynek duzzadtából mindent kifognak, ami az általa bezárt fokoknak tovább-fokozása lenne, előbb elérhetővé tenné a jövőbb jelleg pillanatát, mit meg nem oszthat: ez így a „Soha Már” föld-kerülése. és ha az eleje nyomban – a vége? De: körben-minden-egy-helyben forog?! Mire jó? A hajó hajózható, s az út önmagára utalható, hol maga tárgya már, ami lobog. 4 Hol maga tárgya már, ami lobog, s mégse magáé, akár a madárszárny, egyre-visszamaradásokba tárt árny, vagy elő-kép, al-réteg, földobott kép-másolat, mely az Eloldozót nem ismeri, s aminek bármi állvány: egy-tér-osztó osztatlan, mint a zárvány, csírátlan tojás, melyből nem kopog szabadulás; és elgondolnod is rossz, hogy neked is szólhat majd ez, amit hoz az Örök-vivő, mely távolodott egyre, azt láttad, hogy rég elenyészett, de visszatér, mert a részek – egészek, itt se üresek, itt se csupaszok. 54 5 Itt se üresek, itt se csupaszok a csak-belül, csak-kívül elmerültek, hordozzák magukkal, amibe tűntek, és amit visznek, köréjük-korog: ez örök éhük. Örök jóllakók, velük, például magunk, teljesülnek általuk óhajaink, és lehűlnek, feljebb hevülnek, mint változatok. Nem mint önmaguk. Mint „önmagaik”. És semmi nem túl-, semmi nem alig-. Ami legkötöttebb: legoldozottabb. S fordítva. Így, épp mi fordítva van, kél újulva, mint nem-változott alap-fél! A tárgyak épp csak más-terűn forognak. 6 A tárgyak épp csak más-terűn forognak, és ez a többlet, mely eljár velük, mint egyetlen kopásuk: idejük; összességüket tekintjük koroknak. És egy-egy ily kort oly semmije-toknak, mely csal-sehollal van csal-mindenütt, fészken, hol a kakukk tojása üt, kagyló, mit tengerébe visszadobtak, és leomlik rajta, kör kört követve, a héj lágy végtelen, a víz kövesre dermedt, és így tovább – minden hasonlat annyit ér, amit ekképp kiszorítva másképp nyer – s hogy mi okból? – soha-vissza; miért tekinteném magam oly oknak. 55 7 Miért tekinteném magam oly oknak, ily oknak, bármilyennek: síkszegő, kivel célja hozakodik elő hiún, lapra lap, mégse e lapoknak sorozata, mellyé feldarabolhat s összetömöríthet a levegő; más a mutató, más a ketyegő, Mégis van, amit egymásról lelopnak. A vissza-sosem-érkezés futása, legyen akár önmaga megcsalása, valóságos jöttöknél láthatóbb. S lehetsz így magad bármi tény-hitetlen, utolérhet oly visszatérhetetlen, mely előidézi a másvalót. 8 Mely előidézi a másvalót, mondjuk, ha tér, mivel hessenthető szét, mondjuk, ha idő, mi tölti ki, bőség, mely, mondjuk, nem övé, de állagod hosszabbítása, mellyel áthatod, hogy kerüljön bár visszább vagy előrébb, ne ott legyen, ahol te: lehetőség, ő is, te is, és nem is áltatod magad azzal, hogy előbbrevaló lenne ő, lennél te; a rossz, a jó fogalomellentéte tovalábol, tovatáncol, nem láncol, s azt se várd, hogy majd e bárhogytól tudsz lenni akárhogy, vagy elfeledkeztet a más-világról. 56 9 Vagy elfeledkeztet a más-világról, ha oly nagyon füttyögöd: e-világ…? A súrlódásról, ha a felsikált kövön elcsúszol? Másé: önhibádról? Vagy tudod-e, a földön fekve, távol – mintegy! –, élvén magad-hasonlatát, e jelenet madarad – madarát! – mikor röpteti el arról a hátról, mely, ott, messze, tied és nem tied, és hol lesz, ha álmon nem lesz veled, és hol, ha meg se térhet távolából, és hol, vagy hogy vagy, ha kihunysz: te, fény, te más fény, nem-te, ki magából-ki-égte, gyertyáját oltva két-vég-oldaláról? 10 Gyertyáját oltva két-vég-oldaláról: mit tesz, akit visszafordít a Kép, mit zavartan, s mit úgy, mintha az ép érzéket mutatná? S ha csak magából…! Tréfa-rendetlenség álrend-szabályból? Elkezd kattogni, ami, Semmi Gép, fenyegetőn hozza közelebb oda-vissza-se-képét a Továbbról, nem a Halálról, annál tétovább, közepebb fok ez, és a tét odább odázható, pusztán fokozni kell, s ehhez lesz pusztaság. És az eloltás: Megannyi Fény így! A Megannyi-Volt-Más! És lángot véve tőlük, lobog, el. 57 11 És lángot véve tőlük, lobog, el? A mindörökkön megvilágítatlan, melyben a fény, mégis, akár a katlan, sötéttelen alászállásra jel? Sötéttelen, de fénytelen; mivel észleljük, s mit észleljünk? Mely alakban kövessük, mi-utunkon? Hova csappan, „kétfelől”…? S rossz ígéreteivel egyre úgy vegyük, elkapva kezünket, mint ami kitölti egy-egy közünket, mely, persze, nem volt hajnal hasadása, és mégis…! Kétfelől: ilyen a tűnés, ezt kell tudni. Űzött, zajtalan űzés: el, el, tovább? mily képzelt surrogásba? 12 El, el, hová? mily képzelt surrogásba? Ha nem lendül a szárny, s nincs félreértés, élet és halál közt az a remélt rés, az elhenyélt… elgondolt… netovábbja- -megvolt, hihettem… Minek bárki másra tenni át a személyt? S e kép-idézés, a képzeteké, el-s-visszacserélés: reménytelen. Minek az „akarása” volt minden akaratlan-jó szerencse? Eljön a Vele-Se-Én, a Velem-Se- Ő, és…? És. Egy fa tövén állva; ásva: és sehol-lomb-s-madár. Még nincs velem, ami lesz. Ő – van. Ezt „csak” – képzelem. Ily képzelés-kényszer minek a mása. 58 13 Ily képzelés-kényszer minek a mása… Az álom-által-oldhatatlan-eljő, semmi se az első, mégis az első végtelen-sejtelem bontakozása, szétesése, nem tévedés, korábbra tettük idejét, késik, vagy –: közelgő pillanata, ahogy fától az erdő, nem látszik, nem láttat – maga-szavára bízható, ami szóvá lenne. Mintha… így folytatom, már azonnal megingva, a hossz, a mélység eszközeivel fölszerelve is hová gombolyodnánk, ha az, ami lobogtat, nem lobog ránk, ha lehet Semmit, mert Semmit se Kell? 14 Ha lehet Semmit, mert semmit se Kell: vég-aknásan a legnagyobb szabadság, hogy amit úgyse kérsz már, úgyse adják, s magad maradsz lenn-fenn-időivel lenn-fenn, s ki Ő, ki volt, már-már „mivel lehetett Ő”, kérded, és mert kihagyták az évszakok, az évek, és lerak rád ez mind „egy réteget”, melyet visel – vagy nem visel – az az önkéntelen követni-vágyás, mely itt kénytelen maradni mégis; torok, mely hurok; kérte: hagynák, örökre…és halasztva: ez lett, ez lesz. „Nem lesz ily ok panaszra”. Végtelen sejtelmével indulok. 59 15 Végtelen sejtelmével indulok e lombtalan, madártalan fasornak, hol csupa tárgyhoz nem-szokott lobogtat, hol maga tárgya már, ami lobog. Itt se üresek, itt se csupaszok: a tárgyak épp csak más-terűn forognak; miért tekinteném magam oly oknak, mely előidézi a másvalót, vagy elfeledkeztet a más-világról, gyertyáját oltva két-vég-oldaláról, és lángot véve tőlük, lobog, el; el, el, hová? mily képzelt surrogásba? Ily képzelés-kényszer minek a mása, ha lehet Semmit, mert semmit se Kell? 60 Vál-hon s felé s felől R.-nek és C.-nek Fordítottam ezt a verset hogy valaki mint a levegőn át nyilván az egész a múltból van már csak megjön a felhők pillanatra széthasadnak látszik a sziget zöldje Írország biztos és ő leereszkedik aztán a küszöbön feltehetően ül a házba már benézett és minden úgy van és semmi sincs és önmaga dúlt tükörképe indul el vele szemközt hadonászva az ágy túlfelén vagy felé vagy feléről A felek a szó minden értelmében már elválások felettébb valószínű látjátok ahogy aztán végigmegy láthatatlan a falun esetleg ott a felirat nem azé aki választja nem aki megválik tőle hanem majd elválik De az ki az mi az melyik vagyunk mi és mikor s nagyon úgy képzelhető az egész képzelet- világ ha az még minden visszatérés megvolt megnyílt pillanat tárgya átsiklás átsiklás alatt mint önmagunk lengő terhe ugyanaz ami még valósan van s mi alatta benne felette/lettébb 61 A lap se, mutató se Hogy van belső óra, s mi igazítja, ott, hol nincs számlap és nincs mutató, hol minden lengve jár előre-vissza ilyen időnkről mi is mondható? Visszavisz? ahová nem nyílik út már, ahonnét csak nyílnának az utak, melyeken élve se, halva se úgy jár a múlt, mint lehetséges változat? Ami megtörtént egyszer, netovábbja immár a meglehetséges valóknak; ami lehetőség volt, egyre várja a képtelent, s mindig tovább tolódhat: egy utca, egy évszak, egy napszak, egy tér, elszűkülők és kiszélesedők, a megvalósulatlan vissza nem tér, s öntévesztés, hogy vannak „múlt idők”, önelvesztés, igen – de védelem az ily hibázás, így óvjuk magunkat, melléfogva, mint akik se jelen nincsenek, se nem kérik még az újabb esélyt, mert elidőznének a máskor oly gyorsan átfutott pillanatokban, s ami „egyszer” lehet, hadd lenne „párszor”, lobogás még hadd lenne, mi belobban s kilobban, a kettő között a „percek” hosszabbodnának, s talán tűrhetőbb volna akkor, hogy minket vétve telnek puszta órákat elütő idők. 62 Az újra-lombzöld az újra-közökkel Az újra-lombzöld az újra-közökkel hozza áprilisát, gesztenyefákra rétegződik előzék-sokasága, így visszajárva emlékeztet, hogy valami Örök: kell, s ha figyelmetlen nézed is, örömmel nézed, és visszagondolsz egy madárra, vagy emlékeztet rá egy szín, a sárga, a zöld, hogy vele álltál, jobb Feleddel, s hogy ne feledd el, a színeket néki mint mutogattad, a fák előzetesét minden ablak mutatja, várva, hogy örülj meg, hogy ez –: emlék-közös jel, melynek mintha csak társtalanja lenne, mert a szárnyak sárga-zöld jeltelenbe csukódtak össze, örülj meg, hogy ráemlékezned erre lehet legalább, s tedd el kora őszre a kora tavasz minden bánatát, ahogy fölötte a domb oldalát levéltenyerekkel, itt – odalát szemed! – homlokod ráképzelt kezekkel simítják ők, és kérdik – hova? – jössz-e, velünk tartasz? a madarak s a fák. 63 Napfény egy üres szobában Napfény egy üres szobában… Lehajtom fejem a földön egy fénymásolatra, egy pillanatig elalszom a rajzon, belealszom a kinti lombozatba, mely már alakul itt a Duna-parton. Az üres szoba megtelik-e? Nem tudhatom, valójában sose jártam ott, akkor-ott, vagy még hozzátegyem: soha abban-az-egyedül-világban; és most még egy madár itt van velem, ő is, most még, alszik a lábamon, mezítláb vagyok, és elindulóban, hová? Üres szoba, nem tudhatom, valaki számára alakulóban, valakinek ott ez már: tartalom, nekem csak, hozzátehetem-e: forma…? Amit majd nekem kell kitöltenem, és mintha a más-kép hiába volna, felébredek, nem lelem a helyem; jövök, írom ezt; jön, érint a tolla. 64 Szonettkosz Megholni, az mindig: legközelebb. És mintha csak a Szép futna itten. (Az átváltozás ülő emlékmű) 1 A bromptoni közp. temetőbe halottak napján bevetődve – halottak központozása, lábunknak botladozása! – az FC Chelsea pályája felől, ahol a lonc alatt lötyög a lakat, de a kerítés eleve bedől: ott mentem, evidenciás úr- nak szólítván magam – „másul”, mert egyedül –, mindegy, körül mi volt, a holtak, e rossz vicc, belül, vittem otthonról hozott s a Westminster Katedrálisból lopott 2 (két) gyertyám, társaságuk keresve, egyikük Szpéró, másikuk – külön kéne említenem Samut, hm! – a Többieket jelezze; de furcsa látvány fogadott: koszorúk sehol, amott egy kutya lohol, babakocsitologatók gyülekeznek itt? igen, családok, és közben ez az őrölt-babérlevél-kosz- -szín összkép, amit a szél hoz- závetőlegesen Fulham vagy az Earl’s Court tájáról át-átjárt, tok- jaikból termések peregtek, vakond-túrt 65 3 halmok a hantokkal vetekedtek – kísértet terep! később tudtam meg, hogy anglikán temetőkben nincs úgy, mint nálunk, na ja, otthonosabb sírkertek táján, erre a légierő templomában hívták fel a figyelmem, el nem helyezhető mécsem füstje a szállodámban szállt el; sőt, a hölgy a Westminster Katedrálisba küldött volna vissza, na nem, most, amikor már tisztességesen vásárolt mécsesem van! Meg ne szólalna a tűzjelző – hotelszobámban! úgy ám! Szpéróékra gondoltam, és égett a gyertyám. 4 Most ott (keringünk?) egymás láthatárán, mint láthatatlan függönyök mögött szereptelen szereplők, nem találván – – mit? ismeretlen címre költözött. Hogyan tovább? Könyvet vásárolok. Vagy egy ébresztőórát is vehetnék? Angol nyelvkönyvem erre oktatott. „Jó, de hát könyve is lehet rég…!” Egy Rubstick nevű akadálynyerő ló – élt huszonhat évet – vasárnap meghalt, olvasom a szaknapilapban. Istenem, megsirattam, álló nap egy szál slágerdalt nem hallgatok! Szólt a klasszikus-adó. 66 5 Skót ló volt ez, és csöndesen, istállójában szállt ki lelke, kiérdemelte, ez Samut hozza be nekem, az ő halálát, több mint három éve kettőnk keze közt túlvilágot érve lehunyta kék szemhéját; Samuka… a többi majd csak elmegy… Afrika jeligére. Ma, írja a napiszaklap, az Örök Talajon-műanyaghomok, Samson Agonistes fut! Öröm nekem ma itt ez.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!