NAPLÓK: Nő a lámpák mögül Legutóbbi olvasó: 2026-06-13 15:13 Összes olvasás: 38581| 129. | [tulajdonos]: Mindent tudni akarok! | 2011-06-12 09:36 | Mindent tudni akarok!
Már egészen apró lányka koromban a képernyő elé szegezett a szovjet ismeretterjesztő filmsorozat főcímében megjelenő kisfiú, aki kalapáccsal nagyot sózott a tudást jelképező dióra.
Két másik kedvenc tévéműsoromra is emlékszem még azokból az időkből, Öveges professzor fizikai kísérleteire, főleg a kicsi kocsira, ahogy végig szaladt egy megdöntött falécen, illetve a Delta szignáljára felbukkanó sarkkutatókra.
Miután szüleim már abban az időben is éjt nappallá téve dolgoztak, nem nagyon volt alkalmam miértjeimmel őket bombázni, amikor megakadtam a világ számomra érthetetlen dolgainak önálló megfejtésében. Így itatósként szívtam magamba a televízióból érkező információkat, és kialakítottam magamnak egy érthető világképet.
A mindenséget például úgy képzeltem el, hogy amikor ott ülök a konyhai hokedlin láblóbával, a kislábujjamban is hintázik egy ugyanolyan kislány, mint én, aki ül a konyhai hokedlin láblóbálva, és annak, a konyhai hokedlin láblóbálva csücsülő kislánynak a kislábujjában is ott ülök én, és úgy vagyunk mi így együtt a mindenség, mint a matrjoska babák, amit Gyuri bácsi, a nagybátyám hozott nekem a Szovjetunióból, és nagyon szeretem.
Aztán, amikor nagyobb lettem már Istent kerestem, és helyét a világomban. Nem tudtam elhinni nagyanyámnak a felhők közti trónuson üldögélő szakállas, öreg bácsit, elképzelni őt úgy, hogy körülötte röpködnek a szárnyat növesztett meghalt gyerekek, mint angyalok. Pedig mama sokat mesélt erről, és képeket is mutatott.
Aztán, amikor iskolás lettem, a legjobb barátnőm, az Anna, egyszer megsúgta, hogy a szüleivel járnak abba a templomba, ahol az Isten lakik. Attól kezdve én is meg akartam ismerni Istent, de a mama nem vitt el hozzá, hiába kértem, ő is csak esténként, az ágya mellett imádkozott.
Mire felnőttem, addigra már többször is bementem egyedül abban a templomba, de mégsem találtam meg ott az Istent.
Évekkel később kezdtem csak a falakon kívül keresni.
De most nem is Istenről akartam beszélni, inkább a matrjoska babákról, a kis és nagy Ágotáról, az emberről és a kémiáról.
Mára már úgy gondolom, az ember egy szabadgyök, vagy mondhatnám úgy is, olyan molekula vagy molekularészlet, amelyik a legkülső elektronhéján párosítatlan elektront tartalmaz. Ezek az elektronok pedig nagy intenzitással keresnek párt magunknak, tehát könnyen és gyorsan reakcióba lépnek más vegyületekkel, amelyektől elektronokat ragadhatnak el. Ez az elektronrablás azonban a kifosztott sejtek károsodásához vezet.
Az élet pedig rövid, és egyre kevesebb szabadgyök találja meg közben az antioxidánsát, a stabilitást.
Hogy mindez miről jutott eszembe?
Az a tegnapi telefonbeszélgetés hozta felszínre bennem a kis Ágotát, a matrjoska babákat, az embert és a kémiát, amikor is elmeséltem, eperlekvárt főzök éppen, és hogy most jöttem rá, a válásom óta nem is főztem lekvárt, nem tettem el befőttet és savanyúságot sem.
Beszélgetőtársam erre mosolyogva vágta hozzám, akkor te szerelmes vagy.
Ezt a lehetőséget azonnal hárítottam, legfőképp azért, mert bennem úgy rögzült, a szerelem egyenlő az elektronrablással, és pont a lekvárfőzés a bizonyíték arra, hogy köszönöm, én most a világgal és önmagammal is harmóniában vagyok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
