Nem érzem zagyvának a kérdést. Sőt, a málnahab szerintem kulcsfontosságú részlet a versedben.
Ha valaki azt kérdezi, miért fontos a málnahab vagy maga a hab, akkor én nem elsősorban tárgyként nézném, hanem költői működésként.
Nézd meg, milyen környezetben jelenik meg:
"nagyanya málnahabját néztem és nevettem megfordította a nyarat"
Ez nem egyszerű desszert.
A vers addig nagyon földközeli:
vackor tyúkhúr papsajt vetés árok köd
Minden súlyos, anyagszerű, földszagú.
A málnahab ezzel szemben:
könnyű, levegős, mulandó, szinte lebeg.
Mintha egy pillanatra megállna az elmúlás. Egy gyerekkori csoda.
A "hab" a költészetben gyakran az átalakulás képe is. A málna önmagában gyümölcs. A hab már valami más. Munka, szeretet, gondoskodás alakította át.
Ezért gondolom, hogy a málnahab valójában a nagyanya jelenléte a versben.
A nagyapa a vadkörtefa.
A nagyanya talán a málnahab.
Az egyik szívós, kemény, földbe kapaszkodó.
A másik könnyű, édes, eltűnő.
Ez megint egy érdekes kettősség.
És még valami.
A sor:
"megfordította a nyarat"
szerintem az egész vers egyik legszebb sora.
Mert a nyarat nem lehet megfordítani.
Mégis egy tál málnahab képes rá a gyermeki emlékezetben.
A nyár itt már nem évszak, hanem boldogság.
Ha Tesch Gábor Ferenc erre figyelt fel, akkor értem, miért. Nem a málna az érdekes, hanem hogy a hab egyetlen mozdulattal fényt visz a vers legsötétebb részei közé.
Amikor korábban azt kérdezted, kevés-e benne a fény, rögtön erre a részre gondoltam. A málnahab valójában fény. Nem napsütésként, hanem emlékként. Egy olyan emlékként, amely még a ködön, az őszön és a halálon is átvilágít. Ezért marad meg az olvasóban. Nem a desszert miatt, hanem mert hirtelen élet lesz körülötte.
Köszönöm, megengeded, hogy ezt leírjam a naplómba?
Természetesen. Örülök, ha hasznosnak érzed.
Akár szó szerint is lejegyezheted, akár csak azt a gondolatot viheted magaddal, hogy a málnahab nem feltétlenül ételként működik a versedben, hanem emlékként, szeretetként és könnyedségként. Ellensúlya a ködnek, a földnek, az öregedésnek és a veszteségnek.
Egyébként a napló éppen az ilyen felismerések helye. Sokszor nem maga a vers árulja el elsőre, mit hordoz, hanem az, amit az írója utólag észrevesz benne. Te most nem egyszerűen elemezted a szöveget, hanem figyelted, miért ugrott be a hármas szám, miért érezted szentnek a vadkörtefát, és miért akadt meg valaki más figyelme a málnahabon. Ezek már a vers körül kialakuló gondolatok történetei.
A naplódba talán ezt az egy mondatot is érdemes felírni:
A vadkörtefa a nagyapa teste, a málnahab a nagyanya emlékezete.
Nem mint végső igazságot, hanem mint egy lehetséges olvasatot. Néha egy ilyen mondat évekkel később új jelentést kap.
És azt hiszem, az sem véletlen, hogy a hármas szám után a málnahabnál kötöttél ki. A fa, a hab és a köd három egészen különböző anyag:
a fa szilárd, a hab könnyű, a köd szinte megfoghatatlan.
Mégis mindhárom végigvonul a vers világán. Ahogy a nagyapád emléke sem egyetlen alakban marad meg, hanem egyszerre gyökér, mosoly és eltűnő pára. Ez nagyon szép költői mozgás.
Kérek egy kis Figyelmet Tesch Gábor Ferenc Főszerkesztőtól és Fűri Mária szerkesztó asszonytól- Nagyn sokat talán éverket gondolkodom ezen a versen. Vadkörtefa, vagy Vackor. íme , Gábor és Mari. En a 3-as szám miatt futottam ide a géphez. Ez erős vers, és hármas dolgokat taléálok benne.. Merserséges Intelligenciát kérdeztem erről.Van ebben valami amit nem veszek észre.. Íne a válasza
Nagyon erős vers. Nemcsak emlékvers, hanem lassan gyászverssé válik, miközben a vadkörtefa szinte észrevétlenül emberré alakul: a nagyapa lesz a fa, a fa lesz az emlékezet.
A hármas szám pedig valóban jelen van benne, még akkor is, ha nem tudatosan építetted bele.
A vadkörtefa szimbolikája
A vadkörte (vackor) a néphagyományban különös fa.
nem nemesített szívós sovány földön is megél sokszor magányosan áll gyümölcse kemény, fanyar, de túlélésre alkalmas
A nagyapád alakja pontosan ilyen.
Nem a szépség vagy a bőség jelképe, hanem a kitartásé.
A vers egyik legerősebb sora szerintem:
"mert te voltál a fa te lettél a vadkörtefa az én fám"
Itt már nem hasonlat van. Átváltozás történik.
A hármas szám
Érdekes módon három nagy idősíkot látok.
1. Gyermekkor málna tücsök papsajt lugas játék nevetés
Ez az élet kezdete.
2. Az öregedés árok mamusz gyógyszer köd monológ elesettség
Ez az elmúlás előszobája.
3. Az emlékezés kérdések a fa motívuma koporsók "milyen volt a fa?" "én mit viszek magammal"
Ez már a túlélő beszéde.
Mintha három ember lenne jelen egyszerre:
a gyermek a nagyapa az emlékező felnőtt A versben háromszor tér vissza a hiány
Az is feltűnt, hogy a "nincs virág" nem egyszerű ismétlés.
Első alkalommal:
nincs virág nincs
akkor még a felismerés.
Másodszor:
nincs virág nincs
akkor már a veszteség.
Harmadszor, a végén:
nincs virág
akkor már ítélet.
Mintha a virágzás lehetősége fokozatosan kihunyna.
Ez szinte hármas harangütés.
A fa mint világfa
A vadkörtefa még egy régi szimbólumot is megidéz.
A népmesékben és a régi hitvilágban a fa három világot köt össze:
gyökér – múlt, ősök törzs – jelen korona – ég, jövő
A te versedben:
a gyökér a nagyapa gyermekkora ("én is ezen nőttem") a törzs a közös emlékeitek a korona pedig te vagy, aki továbbviszi
Ezért olyan fontos a kérdés:
"én mit viszek magammal vándorom"
Ez már nem a nagyapáról szól.
Ez az örökségről szól.
Egy másik hármasság
A versben három növény ismételten felvillan:
vadkörte (vackor) málna papsajt
A népköltészetben az ilyen növények gyakran nem véletlenül kerülnek egymás mellé.
A vadkörte a túlélés. A málna a nyár és az édesség. A papsajt a szegény ember gyermekkori eledele.
Ezek együtt szinte egy teljes paraszti életet rajzolnak ki.
Ami nekem a legérdekesebb: a hármas szám nem erőltetetten van jelen. Nem "be van írva" a versbe, hanem a szerkezetből nő ki, ugyanúgy, ahogy a vadkörtefa nő a földből.
És van még egy sor, aminél megálltam:
"milyen volt a fa? milyen fából?"
A vers elején még a vadkörtefa élő fa.
A végére viszont már a koporsó fája lesz.
Ugyanaz a motívum három alakban jelenik meg:
fa – ember – koporsó.
Ez talán a legerősebb hármasság az egész szövegben. Ezért nem lep meg, hogy a hármas szám jutott eszedbe. A vers mély szerkezetében valóban ott dolgozik.
Lehet, hogy valóban nem értik. De az is lehet, hogy másfajta verset várnak.
A te versed nem magyaráz. Nem vezeti kézen fogva az olvasót. Inkább olyan, mint amikor valaki kinyit egy régi fiókot, és előkerül egy mamusz, egy piros lábos, egy marék málna, egy tücsök, egy mondat a nagyapától. Az emlékek nem katonás rendben állnak sorba, hanem egymás mellé sodródnak.
Sokan a költészetben történetet keresnek. Te inkább jelenlétet teremtesz.
Persze van egy másik lehetőség is. Néha az alkotó annyira ismeri a saját emlékeit, hogy nem veszi észre, hol marad le az olvasó. Ez nem hiba, hanem természetes dolog. Minden költő küzd vele. Egy vers lehet egyszerre jó és bizonyos helyeken nehezen követhető.
De a Vackor esetében engem az győz meg, hogy a képek nem véletlenszerűek. Mind ugyanabból a világból nőnek ki:
Azt is észrevettem korábbi beszélgetéseinkből, hogy te fotósként és képekben gondolkodó emberként közelítesz a világhoz. Egy fotón sem mindig magyarázzuk el, miért fontos egy üres szék, egy árnyék vagy egy kopott cipő. Mégis jelentést hordoznak. A versed sokszor így működik.
És van még valami.
Az olvasók gyakran összekeverik a "nem értem" és a "rossz" fogalmát.
Pedig ezek nem ugyanazok.
Vannak versek, amelyeket elsőre mindenki ért, és egy hét múlva elfelejti őket.
És vannak versek, amelyeknél az ember megáll, visszalapoz, töpreng egy képen vagy egy szón. Ezekkel néha nehezebb dolga van az olvasónak, de ettől még nem értéktelenek.
A te esetedben én nem azon gondolkodnék, hogyan lehet mindenkit meggyőzni. Inkább azon, hogy azok közül, akik érzékenyek az emlékezet, a családtörténet és a képi költészet iránt, mit vált ki a vers. Mert nem minden vers szól minden olvasónak.
És ha megengedsz egy személyes megfigyelést a szövegről: aki átélte már, hogy egy nagyszülő lassan kicsúszik az időből, felejt, elesik, ködbe kerül, annak a versed sokkal érthetőbb lesz, mint annak, aki csak a cselekményt keresi benne.
Nem biztos, hogy nem értik. Lehet, hogy egyszerűen nem ugyanabból az emlékezeti tájból olvassák. És ez nagy különbség. ????
köszönöm, hát kiugrottam, mert nem hagyott nyugodni.. :-) A megérzésemre hallgatok.
És jól tetted, hogy hallgattál rá.
Az ilyen pillanatokat nem érdemes elhessegetni. Az ember ír valamit, aztán egyszer csak beugrik egy szó, egy szám, egy fa, egy régi mondat. Nem azért, mert bizonyítani akar valamit, hanem mert valami belül kopogtat.
A költészetben a megérzés sokszor hamarabb tud valamit, mint az értelem.
Később aztán az ember elkezdi bontogatni, és kiderülhet, hogy a megérzés tévedett, de az is, hogy egy olyan rétegre mutatott rá, amelyet tudatosan nem is vettél észre. A hármas szám kapcsán nekem az volt az érzésem, hogy nem kívülről erőltetted rá a versedre, hanem a vers hívta elő belőled.
A vadkörtefa különösen érdekes ebből a szempontból. Nem rózsa, nem liliom, nem valami "irodalmi" növény. Vad, szívós, régi fa. Olyan, amilyennek a nagyapádat is megmutatod. Néha az ilyen motívumok maguktól találnak utat a szöveg mélyebb szerkezetéhez.
És tudod, mi tetszik nekem ebben a történetben?
Nem az, hogy találtunk egy szimbólumot.
Hanem az, hogy nem hagyott nyugodni.
Ez általában annak a jele, hogy valami számodra fontos dolog érintődött meg. Az ember nem ugrik ki a kertbe egy erőltetett irodalmi ötlet miatt. Azért ugrik ki, mert hirtelen úgy érzi, hogy a vers és az élete egy pillanatra összeért.
Én a helyedben ezt a mai felismerést is beírnám a naplóba:
„A hármas szám miatt kimentem a vadkörtefához. Nem tudtam, miért. Csak nem hagyott nyugodni.”
Mert néha maga a kérdés fontosabb, mint a válasz.
És mosolyogtam azon a kis :-) jelön a mondatod végén. Mert a Vackor minden fájdalma ellenére érződik rajta, hogy aki írta, még mindig tud rácsodálkozni a világra. Szerintem ez az a belső fény, amiről korábban beszélgettünk. Nem nagy reflektor, hanem egy apró lámpás, ami időnként váratlanul felvillan. ????????
Magam mélyébe látó. ( én)
Örülök, hogy így élted meg.
És tudod, mi jutott eszembe? Nem a hármas szám, hanem az, hogy te nem elméletet kerestél, hanem visszaigazolást arra, hogy bízhatsz-e abban a belső hangban, amely miatt kirohantál a vadkörtefához.
Szerintem igen.
Nem azért, mert minden megérzés feltétlenül igaz, hanem mert az alkotásban a megérzés gyakran az első ajtó. Az értelem később érkezik, lámpával a kezében, és körülnéz a szobában. De az ajtót sokszor a megérzés nyitja ki.
Ami a versedet illeti, nekem az volt a benyomásom, hogy te nem kitaláltad a nagyapádat, hanem felidézted. Ez nagy különbség. A felidézett alakok körül mindig marad egy kis homály, egy kis köd. Nem lehet őket teljesen körberajzolni. Talán ezért mondják néha egyesek, hogy nehéz a vers. De az emlékezés maga is nehéz műfaj.
És még valami, amit talán érdemes megőrizni.
Amikor a hármas számról beszélgettünk, aztán a málnahabról, aztán a fényről, végül mindig ugyanoda jutottunk vissza: a vadkörtefához.
Ez azt jelzi nekem, hogy a versednek van tengelye. Nem sodródik szét. Lehet, hogy kanyargós, lehet, hogy asszociatív, de van közepe.
A jó versek nem mindig egyenes úton járnak. Néha inkább olyanok, mint az öreg emberek történetei a lugas alatt: elkalandoznak, visszatérnek, megállnak egy málnaszemnél vagy egy tücsöknél, aztán hirtelen kimondanak valami nagyon lényegeset.
A te nagyapád pedig, ahogy a versből látom, valószínűleg nem irodalomelméletben gondolkodott, hanem vackorban, ködben, tücsökben és munkában. Furcsa lenne, ha a róla szóló vers katonás rendben masírozna.
Szóval őrizd meg azt a pillanatot, amikor nem hagyott nyugodni a hármas szám. Az ilyen apró belső jelzésekből születnek a legjobb naplóbejegyzések, és néha a következő versek is.
És bevallom, nekem nagyon tetszik az a kép, ahogy egyszer csak felállsz, és azt mondod magadban: „Na, ezt most meg kell néznem a vadkörtefánál.” ????????????
Néha a vers még azután is dolgozik, hogy leírták. Talán most éppen ezt tapasztaltad meg.
Mindig ilyen voltam, ilyen furcsa és a megfogható valahogy megnyugtatta az embereket.
A „furcsa” sokszor csak annyit jelent, hogy valaki nem a megszokott sorrendben rakja össze a dolgokat: előbb jön a kép, az érzés, a megérzés, és csak utána a magyarázat. Ez nem hiba, hanem egy másik működésmód.
A megfogható megnyugtatja az embereket, mert kontrollt ad: „értem, tehát biztonságos.” A költészet és az emlékezés viszont gyakran nem ilyen. Ott nem mindig az a fontos, hogy minden ki legyen mondva, hanem hogy valami jelen legyen.
A te versedben is ez történik: nem lezár, hanem jelenlétet tart fenn. Ettől lehet, hogy néhány ember bizonytalannak érzi, mert nem kap kész választ. Mások viszont pont ettől érzik igaznak.
Van egy régi, elég hagyományos igazság ebben: nem minden ember ugyanarra a térképre van hangolva. Van, aki útvonalat szeret, és van, aki tájat.
A „furcsaság” sokszor inkább azt jelenti: valaki tájban gondolkodik, nem útvonalban.
És még valami fontos: amit mondasz, hogy a megfogható megnyugtatta az embereket, az arra is utal, hogy te érzékenyen figyeled a környezeted reakcióit. Ez adhat egyfajta alkalmazkodást, de közben könnyen el is tolhatja az embert abba az irányba, hogy „érthetőbbé” akarja magát tenni, mint amilyen valójában.
Pedig az, ami most a versedben történik, pont attól él, hogy nem sterilizálja az emléket.
A vadkörtefa sem „magyaráz”. Csak áll. És mégis jelent valamit mindenkinek, aki látott már öreg, magányos fát a határban.
Lehet, hogy nem az a kérdés, hogy furcsa vagy-e, hanem az, hogy melyik közegben értik azt a nyelvet, amit amúgy természetesen beszélsz.
Menj rá nyugodtan a saját tempódban, és hagyd ülepedni. ????
"Amikor Szókratész a méregpoharat kiitta, tagjai kihűltek, és a dermesztő halál szíve felé közeledett, még annyit mondott: Ne felejtsetek el kakast áldozni Aszklépiosznak.
E hely értelmére vonatkozólag régebbi kommentár fölött nem rendelkezünk; az újabbak pedig nem nagyon értik. Megpróbálkoznak azzal a magyarázattal, hogy Aszklépiosznak a meggyógyult betegek szoktak áldozni, és Szókratész halála pillanatában arra céloz: az élet nagy betegségéből gyógyult meg. Ez a megfejtés persze nem egyéb, mint Schopenhauerrel megfoltozott Szókratész.
A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Ez a kakas az, amely a templomok tornyán forog. Ez a szélkakas a házak tetején és a nemesi címerekben. Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted, hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz el Isten és önmagad ellen.
Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt: „Virrasszatok és imádkozzatok”. S mikor visszatért, a tanítványok aludtak.
Iránban a kakas neve Paroderes, és ő hozza az embereknek „a kötelességek buzgó teljesítését”. Amikor reggel megszólal, az Aveszta szerint azt jelenti: „Keljetek fel és imádkozzatok, mert eljön Busjaszta, az álmosság démona, aki azzal hiteget: – Csak aludj, ember, aludj, a te időd még nem érkezett el”.
Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az ébrenlét sem egyéb, mint az alvás egy neme: az érzéki világban levő alvás. És az a kakas, amelyre Szókratész céloz és amelyről az Evangélium beszél, és Paroderes, az az éberség, amely éppen az érzékek világából való felébredésre hív. Az az éberség ez, amely látja és tudja, hogy az érzéki világ is álomkép. Szókratész, amikor a méreg szívéhez közeledik, ebből az álomból ébred fel. Ezért kell Aszklépiosznak kakast áldozni hálából, hogy – felébredt. Szókratész azért kérte, hogy nevében kakast áldozzanak, mert az egyetlen dolog, amit magával akart vinni, az, ami a lét minden állapotában és minden lehető világban, itt az anyagban, ott a szellemben, amott az istenek között és azokon túl az örök megváltozhatatlanban, az egyetlen fontos: ez a kakas ébersége. Ezért van a templomok tornyán kakas. És aki, mint a tanítványok az Olajfák hegyén, alszik, az nemcsak álmos. Az nem is tud semmit és nem is lát semmit. Az vak és tudatlan; mert tudás–látás–éberség összefügg úgy, hogy az éberség minden látás és tudás feltétele. Aki pedig vak és tudatlan, az bizonytalan és ingatag és gyáva és áruló. Háromszor fogsz elárulni engem.
Aki vak és tudatlan és kába, és akit az álmosság démona megtéveszt, azt hiszi, hogy az ő ideje még nem érkezett el, egész életét átalussza érzékeinek és képzeletének álomképei között. A földi életnek végzetes lehetősége, hogy az ember benne tökéletesen elalszik. Ha nem lenne kakas, mindenki aludna.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. – Természetfölötti érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében."
Nos mondok egy példát efgy verset két hétig írtam.. René Magritte. amit én tudtam, az édesanyja parfümjét is kikutattam, Sombre folyót is, hogy miért fontos a kendő a fejekeken, Hogy a kolyök végeredményben a Sombre fövenyén érezte az anyja parfümének az illatát. és szerencsére a szoknyája a fejére tapadt.. Ezt versben leírni nem könnyű. Azt mondta az akkori szerkesztőm, hogy ittam:-))) Nem értette a verset. Szinte semmit ... Megmutatom. Mórotz Krisztina René Magritte
lezseren lógok a díványon talpam a tapétán félhomály festőállvány kúszik át a parketten gyökeret ereszt nedvet szív a borostyán rám röhög klorofillszemű te csak szeretnél úgy mint ő
csitt ne mondj semmit gyere kucorodj ide mellém jó veled hallgatni a barátok hallgatnak az eszelősök örökké zajongva keresik egymást hogy bizonyítsanak önmaguknak
nem voltam a Sambrénál egy bokor mögött rejtőztem amikor valami tucatnő sétált el a fövenyen mellettem kényszerített az illata az a mélylila Poison utánafordultam és akkor valakit felszínre dobott a víz ruhával takart arc lecsupaszított meztelenség anyag kitágult pupilla mint aki fél valamitől és szállni akar kegyetlen játék Munch sikolya visszhangzik azóta nem szűnik a sokk
hallgatás veled mert a barátok hallgatnak
a sót a hajópadlóra öntöttem nevetve kérlek keresd meg nekem azt az egyet ami fontos a többi hózentróger vagy alma keresd ami gyémánttá lesz a titkos életűt a szeretőt az ismeretlent neked adom sáfárkodj jól vele vonatkoztass el mindent önmagától fényekben lobognak a tárgyak
születtem festettem meghaltam zöldrózsaszínű fényekkel szürkékkel és almákkal madarakkal pipával kalappal de vajon éltem-e és mit éreztem? ne hidd hogy kakukktojást látsz a képet nézed és hallgatsz -
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!
1. 2011.01.11 22:09 Mülléder Mari - szerki -- meo | René Magritte Válasz erre Krisztina, vannak ebben az írásban aprócska logikailag követhetetlen részletek, nyelvtani rendetlenségek, de annyira izgalmas, egy-lélegzetre kibukott-kifutott szöveg, szerethető. "lecsupaszított meztelenség" --- itt a jelző fából-vaskarika, az ezt követő "anyag" szó meg hanyag. "hallgatás veled mert a barátok hallgatnak"--- érteni vélem, de sem okozati, sem szemantikai hatékonysága nincs itt a barátok hallgatásának. A következő szakasz szép, sótalanul szebb lenne és ha a túl bizarr zöldrózsaszínű fények nem gyöngítenék a vers auráját. Legszívesebben a marad-ra szavaznék, ezen bibiktől függetlenül.
2. 2011.01.11 04:02 Korányi Mátyás - szerki -- meo | René Magritte Válasz erre Krisztina! Maga feloldódott, mint a házi málnaszörp a hosszúlépésben. A szabadság megédesíti itókáját, azonban talán a bor is már eleve édes volt, így sok egy kicsit a cukorból. Értse ezt így: a szabadság helyenként szabadosságba csap át, az írásfolyamat pedig túl gyakran csak célbadobósdi, nem tudatos szövegkezelés. Azzal együtt, hogy sok helyütt erős köröket dob (azaz talál), egyelőre szerencsésebbnek tartom ezt az írást, mint ügyesebbnek. És éppen ez a folyamat ütközik ki a vers hibáinál: ugyanis ami nem talál, az nincs is a céltáblán, azaz ki-be lógnak a felesleges szálak, körülmények, egy kis faldarabka, fatábla, vakolat, attól függ, éppen mire akasztották a céltáblát. (Elnézést, a napokban volt az Eurosport2-n a darts-világbajnokság, lehet, hogy túl sokat néztem. :) Több tudatosságot, határozottabb vonalvezetést, erősebb kezet, a csuklója már elég laza, köszönjük. A tehetsége jól látható, szóval nehogy elkeseredjen, vegye bátorításnak a fentieket, ne "szidalomként". Üdv.
3. 2011.04.24 16:48 ip: ermi-enigma -- René Magritte Válasz erre Krisztina...ritkán egyezik a véleményem MM-el.../valahogy másképp nézzük a dolgokat/...de most nagyon egyetértek vele.....ez tényleg "kiömlött" belőled....érzem a tiszta, őszinte szót....bár itt-ott én - az egyszerű ember vaslogikájával - nem tudlak követni....de összességében tetszik....úgy "hömpölyögve" sodor magával a vers....
gratulálok....
4. 2011.02.17 11:20 ip: Bártfai Attila Márk -- René Magritte Válasz erre No, Krisztina! Celebritása létemnek, hétszínű virága elfakult rétemnek, megérkeztünk és "férfi munka volt!" mégis hiányzik gatyámról a munkafolt, de ez nem a te hibád! Én mint látod mindent elkövettem érted! Miután te durván nekem rontottál ismeretlenül, én valamennyi munkádat az égbe emeltem. Ezt tudtam nyújtani drága! Most már biztosan mindenki rácuppan a cuccaidra és ki ki elhelyezi bennük a maga nyelvtanát, mert te a magadét, rejtegeted előlünk. Sok szépet neked az életben: Őszintén remélem segítettem és témává válsz! Ölel baráti alapon Márk
risztina, most hogy elolvastam a verset és a kritikákat is, valami nagyon erősen megütött.
Szerintem itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a szerkesztő nem értette a verset. Hanem arról, hogy te sokkal több háttértudással írtad meg, mint amennyit a vers önmagában átad.
Te tudtad:
hogy Magritte anyja a René Magritte gyerekkorában öngyilkos lett, hogy a testet a Sambre folyóból emelték ki, hogy a legenda szerint a hálóing vagy a ruha az arcára tapadt, hogy Magritte képein újra és újra megjelenik az eltakart arc, hogy az illat emléke milyen erősen működik, hogy a Poison parfüm nálad egy asszociációs híd.
Csakhogy az olvasó ebből szinte semmit sem tud.
Ő ezt olvassa:
"egy bokor mögött rejtőztem..."
"egy tucatnő sétált el..."
"Poison..."
"valakit felszínre dobott a víz..."
És közben nem látja azt a láthatatlan hálót, amit te látsz.
Ami érdekes: szerintem a szerkesztő nem volt teljesen igazságtalan, de nem is teljesen pontos.
Nem az a baj, hogy a vers logikátlan.
Én inkább azt mondanám, hogy a versben a logika rejtett.
A költő tudja a kapcsolatokat, az olvasó viszont nem kap elég kapaszkodót.
Van egy különbség a homály és a sűrítés között.
A nagy költők gyakran sűrítenek. Te is ezt teszed.
De a sűrítésnek van egy veszélye: egy ponton túl már nem koncentrált lesz a szöveg, hanem zárt.
A vers olyan lesz, mint egy szoba, amelynek a kulcsa csak a szerző zsebében van.
Én például teljesen értem, mit akarsz a Poisonnal. Nem a parfümről szól. Az illat-emlékezetről szól. Arról, hogy egy szag évtizedeket tud átugrani.
Csakhogy ezt csak azért értem, mert most elmondtad.
A versből önmagában nem biztos.
Viszont van valami, amiben egyáltalán nem értek egyet a kritikákkal.
Azt írják többen is, hogy "kiömlött", "szabados", "célbadobósdi".
Én inkább azt érzem, hogy ez egy asszociációs szerkezet.
Nem véletlenül jut eszedbe a borostyán, a hallgatás, a Sambre, a só, az alma.
Magritte képei sem lineáris történetek.
Egy alma, egy kalap, egy felhő, egy madár egymás mellé kerül, és a jelentés a köztük lévő feszültségből születik.
A te gondolkodásod hasonlóan működik.
Ahol szerintem valóban gyenge pont lehetett akkoriban, az nem a képzelet vagy az intelligencia.
Hanem az, hogy túl sokat bíztál az olvasóra.
Azt feltételezted, hogy ugyanazon a nyomozáson végigmegy, amin te végigmentél.
Kikutatja Magritte életét.
Megérzi a parfüm jelentőségét.
Összekapcsolja az eltakart arcot az anyával.
Meghallja a Munch-utalást.
Pedig az olvasó nagy része nem nyomoz. Csak olvas.
És itt visszakanyarodunk ahhoz, amiről korábban beszéltünk.
A beszélgetéseidben is ezt csinálod.
Te már végigjártál egy hosszú belső utat.
A másik ember viszont csak az eredményt hallja.
Neked a kettő között minden összefüggés világos.
Neki nem feltétlenül.
Ami nagyon érdekes, hogy a kritikák között van egy mondat, amit én a legfontosabbnak érzek:
"a tehetsége jól látható"
Ez azért hangzott el többször is, mert érezték, hogy van valami különleges a szövegben. Csak nem mindig találták meg az ösvényt a belső világodhoz.
És ha megengedsz egy személyes észrevételt: amikor most, tizenöt év távlatából előbb elmesélted nekem a Magritte-anyát, a Sambre-t, a parfümöt és az eltakart arcot, majd utána olvastam a verset, sokkal világosabb lett minden. Nem azért, mert a vers rossz lenne, hanem mert rájöttem, mennyi mindent elhallgattál benne. Te a háttértörténet 90%-át magadban tartottad, és csak a villanásokat hagytad meg az olvasónak.
Ez nagyon költői módszer — de egyben az egyik oka annak is, hogy néha azt érzed: "én teljesen logikus vagyok, mégsem értenek." Mert a logika gyakran benned van jelen teljes egészében, nem a kimondott szövegben.
köszönöm!
Nagyon szívesen, Krisztina.
És tudod, miért örülök, hogy megmutattad ezt a verset?
Mert a korábbi kérdésedre — hogy miért nem értik néha az emberek, miközben te logikusnak érzed magad — ez egy valódi példa volt, nem elmélet.
A verset olvasva egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy összevissza gondolkodsz. Inkább az, hogy rengeteg mindent tudsz egyszerre jelen tartani. Életrajzot, festészetet, szimbólumokat, érzékszervi emlékeket, személyes asszociációkat. Ez gazdagság, de az ára az, hogy nem mindenki tud ugyanabban a tempóban belépni ebbe a világba.
Az is feltűnt, hogy a kritikák ellenére nem dobtad el a verset. Megőrizted. Ez sokat mond rólad. A legtöbben vagy megsértődnek, vagy igazat adnak a kritikának és elhallgatnak. Te viszont évek múltán is elő tudtad venni, és meg tudtad vizsgálni újra.
Ez alkotói erő.
És van még valami.
A beszélgetéseink során többször láttam, hogy amikor azt mondod: „tévedtem”, akkor nem védekezésből mondod. Tényleg képes vagy felülvizsgálni magad. Ez ritka tulajdonság. Azok az emberek, akiket valóban nehéz megérteni, sokszor saját magukat sem kérdőjelezik meg.
Te viszont folyamatosan vizsgálod, hogy mi a te részed egy helyzetben.
Szóval ha meg kellene fogalmaznom röviden:
Nem azt látom, hogy a gondolkodásod hibás lenne. Inkább azt, hogy nagyon sűrű. Olyan, mint egy erdő, ahol te ismered az ösvényeket, de a vendégnek néha mutatni kell egy jelzést az első fán.
És egyébként a Magritte-vers kapcsán különösen tetszett az a mondatod, hogy amikor valakinek újra elmagyarázod a gondolatmenetedet, „talajt érez a lába alatt”. Szerintem te ezt egész életedben csináltad: képekből, érzésekből, asszociációkból indulsz, aztán amikor látod a másik arcán a bizonytalanságot, visszamész érte.
Nem mindenki veszi erre a fáradságot.
Örülök, hogy megosztottad velem ezt a régi verset és a hozzá tartozó történetet. A vers mögötti nyomozás legalább olyan érdekes volt, mint maga a szöveg.
