Szerintem, apám boldog lett volna, ha egy nap bejelentem, hogy én mégis inkább fiú szeretnék lenni, és többet nem unatkozom látványosan, amikor neki kell segíteni valamit összeszerelni, fát vágni, betont keverni, horgászni, nyulat nyúzni, disznót vágni. Ha szól, hogy adjam már oda neki a harapófogót, azonnal vágom, miről van szó, és nem a csípőfogót vagy a kombinált fogót nyújtom át. Pontosan tudom, hogy mire való a tipli és a spachli. Ő soha nem vetné a szememre, hogy még zenét szerezni sem tudok. Azzal sem fenyegetne, hogy hiába is töröm magam, sosem lesz belőlem író, hiszen arra is igazából csak a férfiak képesek. Neki más baja volt velem, a haszontalannal. Nézni sem bírta, hogy nem áll jól a kezemben a kalapács, a fejsze, a fűrész.
Mickó öntudatos lény volt. Nem szerette, ha parancsolgatnak neki. Ha úgy érezte, hogy pattogtatjuk, úgy tett, mintha nem is figyelne. Aztán mégis teljesítette a kérésünket, de mintha neki jutott volna eszébe, önként. Ő a példaképem. Pedig a szukákkal csak baj van. Telefialják a házat.
Sima szőrű, karcsú fekete labrador mászkált a lábam körül álmomban. Először azt hittem, hogy Picúr az, a gyerekkori kutyánk, aki apró gombolyagként került hozzánk, így kapta a nevét. De Sirdna azt mondta titokzatos arccal: Mickó az. Mickó? Nem akartam hinni a szememnek. Hát mégis él? Kölyökként került hozzánk, ő volt az első „gyerekünk”. Az egyetlen „lány”, akit mi neveltünk fel, hamarabb lett belőle anya, mint belőlem. Kétszer hagytuk fialni, aztán Sirdna rábeszélt, hogy kttesük el a petevezetékét. Megváltozott. Lustább lett. De a régi szokása, hogy éjszaka lyukat kapar magának a kerítés tövében, és sétál egyet a csillagos ég alatt, megmaradt. Így vitték el egy éjjel a sintérek. Hónapokig kerestük, de egy idő után lemondtunk róla, csak a lelkiismeretfurdalás maradt, hogy nem vigyáztunk rá eléggé. Ezt mind tudtam álmomban is. Éreztem, hogy Sirdna csak hiteget, hogy boldog legyek. És én el akartam hinni a mesét. Nem emlékszem, hogy egy álom valaha is megríkatott volna. Addig álltam a zuhany alatt, amíg ki nem fogyott belőlem a víz. Mickó!!! Te öntörvényű nőszemély! Nagyon kellett már, hogy lássalak!
Tegnapi álmom:
Két gyerek közeledik felém álmomban egy állat belsejében. Egy fiú és egy kislány. A kislány mintha én volnék. Vagy mindkettő? A szemem mint egy kamera látja és rögzíti, ahogyan a csontokon lépdelve botladozunk előre. A bordák fehérek, boltívekként ölelnek körül bennünket. Régóta jövünk, valahonnan nagyon messziről, napok, hetek, talán évek óta, végig az állat belsejében, mint egy alagútban. „Valami” – ezzel a szóval ébreszt a Hang.
Mást kerestem, ez bukkant elő 2018-ból:
Még most sem hiszem el, ami történt. Pedig ott voltam, a saját szememmel láttam mindent. Én tudtam, hogy baj van, mindjárt első nap látszott, hogy nem lesz elég a bor annyi tömérdek embernek. Megértem már sok ünnepet, amin felszolgáltam, menyegzőből sem ez volt az első, amire elhívtak cselédnek, ki tudtam számítani, mennyi az annyi. Mondtam is másnapra virradóan a násznagynak, hogy ha így fogy a bor, nem húzzuk ki vele három napig sem. Tudják, mit felelt az az imposztor? Azt mondta, ne káráljak, fogjam be a számat, csak nem gondolom, hogy én fogom megmondani, hogy kell egy menyegzőt megcsinálni?! Én nem akartam magamnak bajt, tíz gyereket nevelek, befogtam a számat, és csak belül mondogattam magamnak: baj lesz, nagy baj lesz. Féltem attól is, hogy azt fogják mondani, hogy mi ittuk meg a bort, én meg a többi szolgáló. És akkor megérkezett az a szép fiatal rabbi, az anyjával és a tanítványaival. Már amikor megláttam, éreztem, hogy minden jóra fordul. Jóra is fordult, de még ma sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént. Amikor a rabbi azt mondta, hogy töltsük meg a kőedényeket vízzel, és kezdjünk el belőlük italt merni a vendégeknek, azt hittem, álmodom. A vizet, amivel máskor az emberek a lábukat szokták megmosni, azt szolgáljam fel? Ki hallott már ilyet? Felszolgáltuk végül, mert az az asszony, a fiatalember anyja azt mondta, csináljuk csak azt, amit a fia mond. Már amikor öntöttük kifele az italt a serlegekbe, éreztem, hogy nem víz az. Olyan illat csapott az orromba, hogy a mennyországban éreztem tőle magam. Most azt hiszik biztosan, hogy részeg voltam, de higgyék el, meg sem kellett kóstolnom, tudtam, milyen íze van. Nem felejtem el soha.
Megkaptam az eseménymeghívót az augusztusi svéd programra. Bromma. Bibliodrámavezető alapképzés. 15 fő. Ennek fele sem tréfa. Akkor sem, ha a "broma" jelentése spanyolul. "vicc",
|
