NAPLÓK: GULISIO TÍMEA RÉGI ÍRÁSAI Legutóbbi olvasó: 2026-06-13 01:50 Összes olvasás: 7131| 5. | [tulajdonos]: Zigeunerweisen | 2015-09-04 12:06 | Zigeunerweisen
Cigánydalok jajongnak, sóhajtnak még a fülében. Már nem az, aki volt; szép piros hajnalban örvendező ifjú lélek. Hanem a rongy, bűzfekete alkony sujtja súlyos nehezékkel. Nem fáj, nem ölel. Nem hív, nem zörget. Nem kér, nem vár. Egy nagy kád langy vízbe oldódott a teste, immár végre valamivel egyesülve. Övé lett a melegség, s ő a melegségé. Mást nem mondhat el. Sokat akart, sokan akarták; kifosztották, meggyalázták. A mosdókagyló: nagy tál, fekete vér. Asztala: hányadékdarabos moslék-edény. Néha gondol csak el… Friss-finom lánysága elmerült a régi, messze tengerekben. A kék volt legkedvesebb színe. Kék, mint egy méltóság csillagos palástja, kék, miképp kék a bársony békés puhasága. Tinta-égen egy nyamvadt sáv vöröslik ma este csupán. Lángra gyúl a tágraszikkadt szem, mohó lesz és újra makrancos, a kar kinyúl, repedt szobor cserepes talapzatán. A tükröket karmazsin függönnyel régen, ki tudja mikor letakarta, mintha halottat őrizne a háznál. Fésűre sincs szüksége évek óta; szegény, szegény kócos, öreg Aphrodité-karikatúra. Szórakozotton úszást mímel, csapkod, akár egy fékevesztett elszabadult vitorla, szakadt denevér, agyonjárt kintorna. Mosolyog, de csak szája sarka, megéhezett, megéhezett a szépre-jóra. A JÓ-t kereste mindig, és mindig elbotlott küszöbén, hiába, hiába akarta. Csibevér bugyog, bugyborékol a tűzön felejtett vén fazékban. Keringő csendül, az olcsó tyúklábak obszcén táncra perdülnek a romlott zagyvalékban. A nő kikel a kádból. Bár ne tenné. Ennie kell, fal hát. Kaviárhoz szokott, s most álom a farhát. De jólesik a tollas, félnyers zabálás! Hús kell neki. Gyermekvér, zsenge puha husi, fiatalság! Nem férfi semmiképpen, hanem egy édes kis kamaszleány! Őt várja vacsorára. Igen, úgy lesz, együtt ülnek majd a nagy kék szalonban, mintha jóllaktak volna, úgy szenderegve, mint anya és leány, úgy összeborulva. Cigánydalokat jajong, sóhajt majd a fülébe, ősi, névtelen bölcsődalokat, úgy altatja el. Igen, így lopva lenne jó, az elcsent ravasz csók az ínycsiklandó. Nem, nem bántaná, lefektetné az ünnepi, a bíbordíványra és szelíden föléhajolna. Amaz a fekete kontyába túrna és dicsérné, mi szép asszony, csodásabb, tündöklőbb mint a legfiatalabb fiatal, s a nádszálnál karcsúbb fűzött dereka. Tőle, az ártatlantól kell, hogy ezt hallja, akkor tán megtörik a gonosz átok rajta. Akkor visszakapja az Életet. Azért bármire képes lenne; unokái gyönge nyakába akasztaná az évtizedeket. Elhálna az ördöggel – ha már úgyis sokakkal, vele miért ne? – egy röpke óra ifjúságért cserébe. Egy dohos kopott hegedűt bont ki a marhabőr tokból. Holt férje képére sandít és szembeköpi az egyetlent, aki szerette. Bach, Mozart, Bartók helyett egy cigánymelódiára kezd.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
