Köszönöm az észrevételt. E. P. azt hiszem, viszonylag ügyesen oldotta meg a dolgot, mondom: viszonylag. Nem ez volt a fő témája, húsvét kapcsán elmélkedik és belesző. Nekem pl. fontosabbak voltak az egyéb – nem politikai jellegű – tartalmak ebben az írásban, pl. sajnos az is, hogy Bende József nevét - nagyon helyesen – megemlíti, miközben – nagyon helytelenül – elírja. És ez nekem (ismerve „Attilát”) ha másképp is (mélyebben) fáj.
Az én elsődleges „problémám” (vagy inkább gondom, hiszen a probléma megoldható) nem a MH cikke volt önmagában, hanem hogy ennek szövegkörnyezetében jelent meg ismertetés a Dokk-ról. És több órán keresztül (nem elég ideig?) tűnődtem, míg végül feldobtam a „szövegkörnyezetre” utaló írásra vonatkozó (!) linket, hogy ha valaki nem tudná, hát tudja, minek is örülünk (?). Hogy tudja. Nem szántam vitatémának. Nem idéztem a cikkből, nem a cikket linkeltem be, csak a rá vonatkozó hírt, hogy aki nem akarja, az ne is olvassa tovább, de legalább tudjon róla: ez van. (Még jó, hogy nem kezdődött vita erről a fórumon, ismerve a hajósok jelenlegi idegállapotát.)
Aztán nyitottam ezt a naplót. Mert közben azon tűnődtem, elég-e ez a gesztus, nem csapódunk-e olyasmihez, ill. nem csapódik-e olyasmi ránk (csapódik: bezár, becsap), amihez valójában (remélhetőleg) nincs közünk. (Ez a többes szám most eleve gyanús, hiszen itt is sokfélék „vagyunk” – sokféle vagyok? -, miért ne lehetne akár /!/ köze is valakinek hozzá.) Szóval, hogy magának a Dokk-nak, mint kikötőnek nincs köze ehhez. És hogy elég-e a hallgatás. Nem banális gonosz-e, ha úgy teszünk, hogy minket ez nem érint, nem lenne-e banális jó, ha valahogy (!), nem transzparensekkel stb. mégiscsak jelezzük, finom iróniával akár, aki erre képes, hogy. Így gondolkodtam erről – akkor. Indulat is volt, persze, nem kevés. Na de – gondoltam – az író írni akar, s hogy ő alanyban- állítmányban (?), nem népben-nemzetben; a nyelv az író hazája (háza?), abban lakik. (Kezdek annyira belebonyolódni, hogy ki se mászom belőle.) Történetesen (és csak utólag szükségszerűen) ez a nyelv magyar. A nyelv. Ezen tudok írni, ha tudok. Én. Más nyelven nem, legalábbis így nem. Ott nincs latolgatnivaló, örülök, ha valahogy (nagyjából) el tudom mondani, amit gondolok. Belebanyultam. (Na, pl. ezt hogy mondanám szuahéliül?) Most akkor gordiuszi csomó. Snitt.
Nálad hogy működött: első felháborodás, lecsillapodás, hosszabb tanulmányra érdemesnek tartás, eljutni egy esetleges válaszig, ha csak a magad számára is – mert kevésnek érezted a közéletben megrongált elhatárolódást. Majd még jobban megnyugodtál. A cikk nem érdemel választ. Bár elvileg lehetne (kell?) a cikkben lévő „gondolati tartalmakról” (sic!), szót váltani, de visszatart a cikk keltette egészséges undor. (Remélem, jól foglaltam össze.) – Hát… emberi, túlságosan is emberi. Kb. végigjártad azt, amit én is, egy-két (mi több?) különbséggel. A „sajnos hétköznapjaink”-ig higgadt derűvel olvastam a sorokat (a Te soraid), de innentől összeszorult a gyomrom. Biztos igazad van. Nem tudom. Tudom. Nem tudom. Nem akarom. Ezek a dolgok már nem érdekelnek. Nem akarom, hogy érdekeljenek. Nem tudnak érdekelni. De azért figyelek.
|
