NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-04-04 02:05 Összes olvasás: 71585| 925. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 155. | 2025-02-18 11:49 | Arról, amit az emberek kívánnak
„Egy kalapostól senki nem kéri, csináljon cipőt is, egy susztertől senki, csináljon kalapot: de az írótól mindenki mindent kér…” – írja Márai. Boldog, szép idők, amikor az írónak volt akkora respektje, hogy hozzá fordultak kérésekkel! Még a megboldogult „szocializmusban” is tudták a vezetők, politikusok, hogy az irodalom lehet „levezető szelep” is, és természetesen alaphivatásának megfelelően „népművelő eszköz” is. Így is tekintettek rá, és egyes íróktól valóban kérték, amit. Sőt, sokan megtették kérés nélkül is azt, ami épp a politikusok igényeinek, kéréseinek megfelelő volt. Mondhatni önként és dalolva. Persze mindenki meggyőződésesként kezdte irodalmával is szolgálni a HATALMAT, s csak később vált ellenségévé, vagy „lebukott és kibekkelte” a hatalom dühöngő korszakát.
Az irodalom feladatáról szóló elképzelések anno az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as években arról szóltak, hogy a magyar nép ne legyen revizionista, ne legyen soviniszta, ne legyen fasiszta, ne legyen hívő, ne legyen magyar, hanem internacionalista, szocialista, kommunista és antifasiszta, materialista legyen. Nehéz ilyen kérést kiszolgálni az íróknak, de akik megtették, azok az irodalmi kánonban találták magukat, és jól éltek! Mondhatni úgy, ahogy minden írónak élnie kellene, ha már ír, ha már értelmiségi munkát végez, ha már népet tanít, népet nevel, népet művel. Akik nem voltak hajlandóak ilyen feladatokat elvállalni, azok valamilyen semleges (fordítói, könyvkiadói irodai) munkákat kaptak, de maradhattak az irodalom határmezsgyéjén még, nem lettek a túloldalra „dobva”, bár voltak, akik megszenvedték döntésüket, főleg az 50-es, 60-as években. A morálisan és normálisan gondolkodó íróknak maradt a „sorok közötti közlés”, a szamizdat, vagy az íróasztalfiók.
Aki író (és most itt nem a magamfajta emberekre gondolok, mert nekem van tisztes polgári szakmám, és foglalkozásom, amiből élek, így jómagam nem is író-költő vagyok, még akkor sem, ha sorra jelentem meg országos lapokban és négy könyvet adtam ki eddig), annak írni kell. Nincs mese. Sok élő és immár halott példa van erre, hogy akkor is írtak, amikor megjelenésre esélyük sem volt. (Volt szerencsém Szentendre külterületén, a Kőhegyen álló kis házban megfordulni, ahol Hamvas Béla 1948 és 1951 között sógora kertjét művelve elvonult a világtól, itt írta a Karnevál című könyvét. Volt szerencsém azok alatt a gesztenye és tölgyfák alatt is állnom, ahol Hamvas is állt, hátát nekidöntve a fáknak, nézte a levegőeget, és szívta magába a teremtő ihletet a kertjét szemlélve. Látva azt az egyszerűséget, már-már szegénységnek nevezett körülményeket ahogy élt, azt is mondhatnánk, hogy bolond volt, mert tehetségét arra is használhatta volna, hogy beállva a sorba zsíros állásokat kapjon. Mégsem tette, úgy írt, hogy közben hátikosarával a több kilométerre lévő városi piacra hordott annyi zöldséget, gyümölcsöt, amiből némi pénzt keresett, és így kenyeret, dohányt, bort és egyebeket tudott venni magának. Csak azt, amire valóban szüksége volt.)
Az íróknak is vannak szükségleteik, családjuk, gyerekeik, házuk, vagy ha még nincs, akkor erőst késztetésük arra, hogy NEKIK IS LEGYEN. Ahhoz, hogy nekik is legyen, minden esetben pénzre van szükségük. A pénz pedig az emberi történelem egyik legnagyobb URA. Pénz nélkül szinte semmit sem valósíthat meg sem az egyszerű ember, sem az író. Az író csak úgy tud pénzhez jutni, ha írásait megveszik, és ahhoz ez kell, hogy az épp aktuális „kultuszminiszternek”, kormánynak megfeleljen, egyébként csak annyit fog keresni, amiből maximum elvegetálhat, vagy alkoholistává lehet. Ha jól akar élni, nem szabad nagyon sok elv mellett kitartani: csak azok mellett, amik feltétlenül szükségesek az emberi kapcsolatok fenntartásához, de annak minőségét így nem szabad néznie. Magyarán, hazudhat, csalhat, álságos és hazug dolgokat írhat, politikai megrendeléseket teljesíthet, de ezt úgy kell csinálnia, mintha élvezné, illetve úgy, hogy nagyobb botrány ne szennyezze be a nevét. Sokan éltek és élnek mai is így írók közül, és nem is olyan rosszul. Másik lehetősége az írónak az, hogy megőrzi minden lelkiismereti törvényét, szabályát, azok szerint él, nem ír hazugságot soha, kitart az egyetemes emberi értékek mellett, ám így nem nagy karrierre számíthat. Sőt, egyáltalán nem számíthat karrierre – míg él. Halála után aztán már igen! Meg kell ahhoz halnia az ilyen írónak, hogy elismerést kapjon, s ezt a nonszensz szabályt minden ilyen író ismeri, és elfogadja. (Mivel nem is tehet mást.) Persze az is előfordulhat, hogy halála után sem ismerik fel nagyságát, erényeit, érdemeit, értékeit, de ehhez azért már az is kell, hogy az utókor egyre elbutultabb és kulturálatlanabb legyen. (Pont, mint most!) Ha az ilyen író netán ismét az utókor emberei között lehetne, nem is kérne sem megértést, sem elismerést. Minden elismerésnek az ad értéket, rangot, hogy KIKTŐL KAPJA AZ EMBER.
Tőlem, mint bőröstől nem kérték soha azt az emberek, hogy készítsek faragott széket, és azt sem, hogy autószerelőként órákat javítsak. Az emberek általában realisták ilyen esetekben, tudják, kinek milyen határai vannak, mikre képes. De mint versíró embertől már sokféle dolgot kértek: születésnapi verset, helyesírás ellenőrzést, könyvszerkesztést, lektorálást, tanácsokat versíráshoz, versmondóversenyek zsűrijében való részvételt (szinte mindig elnöki poszton). Tehát ebben is realisták az emberek, illetve össze tudják kapcsolni azon feladatokat az író emberrel, amire szerintük képesnek kell lennie (ha már ír).
Viszont a verseim tartalmának befolyásolására utaló kérést még sohasem kaptam. nem értem fel olyan nagy magasságokba, ahol az ilyen kérések megszületnek.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
