NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-04-02 20:21 Összes olvasás: 71582| 933. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 161 | 2025-03-13 12:04 | A lényegesről
Minden lényeges és minden lényegtelen. Ha élni akarunk, akkor el kell fogadnunk mindent fontosnak. Ha nem akarunk élni, vagy nem sokáig, akkor nem szükséges hogy lényegesnek tartsunk mindent, akkor szelektálhatunk a dolgok között. Ám akár szelektálunk, akár nem, mindkettő lényegtelen. Az élet tőlünk függetlenül is megy a maga útján tovább, mint ahogy nélkülünk is létezett már évezredek óta.
Az egyén gondolatai, érzései, meglátásai tehát nem lényegesek. Ám, ha az egyének gondolatait, meglátásait, érzéseit összegezzük, az már nagyon is fontos, nagyon is lényeges. Ugyanis az egyének összessége az, ami kiadja a társadalmat, az emberiséget, és annak „globális” gondolkodása, érzései, meglátásai már nagyon is lényegesek.
Általában nagy gondolkodók, filozófusok, írók, költők azok, akik az egyén helyett és az egyének összessége, azaz a társadalom helyett, de mégis az egyéneknek, mégis a társadalomnak képesek kimondani, leírni azt, ami NAGYON FONTOS, AMI NAGYON LÉNYEGES!
Ezekre az emberekre persze a nagyon nagy többség nem hallgat, illetve nem is olvassa őket, így befogadni sem tudják azt, amit írnak, mondanak. Ám az a kisebbség, aki becsüli őket, és befogadja „tanaikat”, verseiket, megállapításaikat, tanulmányaikat, önmaguknak sokat profitálnak belőlük.
A világ és a társadalom minőségi fejlődését az a kisebbség tartja fenn, illetve emeli magasabbra, akik hisznek azoknak, akik tudják, mi a lényeges.
A mostani napokban (2025 márciusában) olyan folyamatok zajlanak világszerte, ami nem a józan és megfontolt kisebbség minőségi fejlesztő munkáját segíti, hanem épp ellenkezőleg, a tudatlan és a fontos dolgokat fel nem ismerő „percemberek”, politikusok őrültségeit segíti. Mert ahol háborút „békeharccal”, ahol inflációt központi beavatkozásokkal, szabadságot börtönök építésével, demokráciát elnöki rendeleti irányítással képzelnek el, ott valami nagyon elromlott.
Dühöng a kicsinyesség, a tudatlanság, a verbális erőszak, a hatalmi arrogancia, az emberi jogok sárba tiprása, az EMBER leértékelése, miközben EGYES EMBEREKET, TÖBBNYIRE ÖNMAGUKAT akarnak felértékelni ugyanazok, akik másokat leértékelnek. Az 1938-45- közötti erkölcsi szint alá került az emberiség, és az az elszomorító, hogy ezt észre sem veszi a nagy többség, a normális kisebbséget pedig szisztematikusan üldözi mindenütt a hatalom, a hatalmasok.
Lényeges ez? Egyáltalán nem, és nagyon is igen. Ám a vége egy lesz így is, úgy is.
| |
| 932. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 160. | 2025-03-11 08:15 | Az áldozatokról és a merénylőkről
Az ember önmagára mindig áldozatként tekint. Nagyon elvetemültnek kell annak lennie, aki önmagát merénylőként hirdeti. (Másfél évtizedes börtönkórházas és börtönös munkám alatt egyetlen bűnössel sem találkoztam, csakis ártatlanokkal. Aki bűnösnek érezte magát, az általában csendben volt, és lassan őrlődött, megőszült, megöregedett, életunttá vált.)
Pedig minden ember áldozat és merénylő is egyben, igaz ez a megállapítás. Elsősorban merénylő, MERT ÉLNI MÁRIS MERÉNYLET a józan ész, az igazság, a normalitás és Isten ellen. Nincs olyan ember, aki az élet értelmét felfogva (én sem ismerem), az életet becsülve és tiszteletben tartva akar, de inkább tud élni! A kényszerek teszik a legjobb szándékú és akaratú embert is merénylővé, aki nincs tekintettel arra sem, ha mástól az életet elveszi. Pedig a legnagyobb bűn amit el lehet követni, az a gyilkosság, más ember életének kioltása. Épp ezért is jó, hogy nincs halálbüntetés nálunk, és nem tudjuk szervezetten-törvényesen megölni az embert, s így azon sem kell gondolkodnunk, hogy mi magunk is merénylővé, gyilkossá válnánk, ha megtennénk. Márpedig az ember megtenné. Ha szabad fegyverviselés lenne nálunk, és lazább törvények, már EGYETLEN MAGYAR SEM ÉLNE A FÖLDÖN. Jellemünk hibája az, hogy nem tudunk egyetérteni semmiben, és ha igazunkat nem tudjuk bizonyítani, akkor nem csendben meghajolunk, vagy bocsánatot kérünk, hanem még inkább „belemegyünk” a vitába, veszekedésbe, gyűlölködésbe. A magyar nemzet teljesen apolitikus, és mégis mindenki politizál, a nagy többség tudatlan, de mégis mindenki tudálékoskodik. Áldozat és merénylő egyben.
| |
| 931. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 159- | 2025-03-10 11:56 | A félelemről
Sokan félünk, rettegünk. Félünk attól, hogy „el kell menni”, és itt kell hagyni mindent, amit szeretünk. Ez is az önzésnek egyik fajtája, mert csak magunkra gondolunk, arra nem, hogy az ittmaradtakkal mi lesz. Az önzés az egyik legerősebb emberi tulajdonság, és az egyik leginkább MEGÉRTHETŐ emberi tulajdonság is egyben. Hiszen ebben a „mindenben” nem csak az ételek, a szórakozás, a könyvek, a szerelem, a szex, de a feleség, a gyerekek, az unokák, a barátok is benne vannak. És persze a természet, a föld, a Föld, a sok csoda, ami körülvesz bennünket nap mint nap, és érzékeinket izgatja. Attól, hogy mindez egy pillanat alatt szertefoszlik, hogy ez egy pillanat múlva NEM LESZ, igencsak frusztráló és mélységesen elszomorító.
Ugyanígy elszomorító abba is belegondolni, hogy marad-e utánunk bármi is? Ne legyünk önáltatóak, néhány évig, évtizedig, esetleg évszázadig mindenki után marad valami, ami aztán egyszerre csak elfoszlik, eltűnik, és az ember emléke is eltűnik majd. Ez az ember sorsa, bármit is tesz ellene, ez így van. Nem mondom, hogy szerencsések azok, akik után évszázadokig fennmarad valami, valami alkotásuk, írásuk, emlékük, mert ez csak a nevüket jelenti. Egy név pedig nem sokat ér még akkor sem, ha tudjuk, hogy pl. a Dávid szobrot Michelangelo faragta. Most még áll a Dávid szobor, de bármikor megsérülhet, eltűnhet, és egy idő után még az emléke is kikophat. Mert ember által teremtett. És az mind múlandó.
Sokan félünk és rettegünk attól, hogy mi lesz holnap? Háború? Béke? Éhínség? Járvány? Ez az egzisztenciális félelem a legrosszabb, mert nem válogat, fiataltól kezdve bárkit „elkaphat”, aki bele bír, vagy bele tud gondolni a hétköznapok változékonyságába. Mert aki bele sem gondol, az nem fél és nem retteg semmitől. Boldog, mert „lelki szegény”.
Valóban, csak a lelki szegények lehetnek boldogok? Úgy látom, igen.
A túlzott gondolkodás, a sok tudás nem hasznára, hanem épp ellenkezőleg, kárára van az embernek. Mégis, vannak olyan kényszerek, hogy egyesek nem tudnak ezek nélkül élni. Általában ők a kisebbség a világon, így elmondhatjuk, hogy a világban az emberek többsége boldog! És ez nagyon jó dolog!
Ne sokat gondolkodj tehát, vagy ha mégis, neked a világból ez a fajta „élvezet” kell, akkor tudj rá arra, hogy boldogtalan leszel. Okos, de boldogtalan. És ez önmagában is balgaság.
| |
| 930. | [tulajdonos]: Évfordul | 2025-03-10 09:24 | Péter Konok
todSenrospauul3h12ahu011cm0:4f31T751g86pun57,l 17gt286ec4880 ·
Harmincegy éve halt meg Bukowski, és én minden évben ilyenkor tartom az egyszemélyes, külön bejáratú, nemzetközi Bukowski napomat;
hetvennégy volt, mikor meghalt, nem fiatal, de még nem ősöreg, ahhoz a rengeteg borhoz, töményhez, dühös íráshoz, rekedt rikoltozáshoz, irodalmi sznobok partijain asztal alá rogyáshoz és onnan kikiabáláshoz, macskák halálához, elsietett dugáshoz, megbánt szavakhoz, dacos dörgedelemhez, átcigarettázott éjszakához, elkeseredett önutálathoz, ujjongó önimádathoz, ahhoz az egész élethez képest, ami egy hullámvasút és egy szellemvasút keveréke volt (nem valami dölyfösen lendületes whitmani mozdonyóriás, nem; inkább valamiféle ádáz rémvonat, egy csattogó vágányrengetegen gördülő bádogmumus), szóval mindahhoz képest, ami Bukowski volt, van és lenni fog, az a hetvennégy év is eléggé szép teljesítmény, és a leukémia egyenesen barátságosnak mondható (ha már marhaságokat akarunk mondani a halálról), hiszen Bukowski végül nem ugrott ki a nyolcadikról, nem fulladt hanyatt fekve saját borízű okádékába, nem kenődött büdös pacává egy Los Angeles-i autópálya közömbös védfalán, nem szúrták le aggasztó csehókban, nem öntötték le benzinnel és gyújtották fel valami kapualjban felejtett testét vidám, szépreményű kertvárosi fiatalok, miközben aludt, nem lőtte túl magát heroinnal, nem volt a halálában semmiféle jazz vagy rock and roll, semmi szinkópa, szaggatott riffek - prózai volt a halála, de persze minden halál prózai, itt vagy, aztán már nem vagy itt, a többi csak a körítés, ezért is nem lehet soha kibékülni ezzel az egésszel;
és Bukowski nem is békült ki soha, haragos irodalmat írt, eléggé későn kezdte; dühös irodalmat írt, káromkodott és ivott, elmart magától mindenkit, csak a macskákat szerette, bár szeretete inkább afféle döbbent tisztelet volt a lények iránt, akik olyanok mint ő, leszámítva persze a dorombolást, Bukowski nemigen tudott dorombolni, sem nőknek, sem a társadalomnak, sem az irodalomnak, sem a pénzes kiadóknak, de még magának sem, néha azért megpróbálta, aztán kiröhögte magát, és a póz, amit magára álmodott, időnként lötyögött rajta, és a düh mögül kivicsorgott a magány és a vágy az emberek iránt, mert zord külseje persze érző szívet takart (ide képzeljünk most egy rövid, szép melódiát), de ilyenkor morogva megigazította a jelmezét, és kíméletlen őszinteséggel írta meg, hogy az felfeslett kicsit, görcsös hányavetiséggel dokumentálta magát a napról-napra-létezés kockás füzeteiben, de sokszor kilógott a margókon, túlment a józan vonalakon, mert randa, ákombákom kézírása volt, mert randa, ákombákom embernek tartotta magát, és látszólag leszarta, mások mit gondolnak randa ákombákomságáról, és persze gondosan, precízen, mesteri gonddal, átgondolt koncepcióval írta a szövegeket, amik ettől végtelenül spontánok lettek, mert valójában igenis érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla, hogy mások azt gondolják róla, hogy ő leszarja, hogy mások mit gondolnak róla, hogy ő egy kurva kemény rohadék, és ez volt a lényeg;
és így lett nemzedéke egyik legnagyobb írója, nemzedéke egyik legnagyobb költője, az örök kívülálló, a kitaszítottság koszorús tollnoka, aki soha nem dőlt az őrület romjaiba, mert soha elő sem bújt igazán az őrület romjai közül, ráadásul valójában nem is volt nemzedéke, ő maga maradt, amíg lázasan dübörgött a beat-irodalom, és maga maradt akkor is, amikor eldübörgött, nem hagyott rajta nyomot az avantgárd és a posztmodern, vagy ha hagyott is, az kijött az első mosásnál, nem vált örökkévalóvá, mint egy makacs vörösborfolt, vagy egy olcsó golyóstollból szivárgó tinta, vagy a vér, hanem csak úgy, mint a macskapisa, nyomot is, szagot is alig hagy, éppen csak valamit, de az ott van, ha egyszer odakerült;
és így lett Bukowski egyszemélyes irányzat, iskola, aminek tanítványai nem, legfeljebb epigonjai lettek, az író, aki úgy írt, ahogy Hemingway írt volna, ha Hemingway sokkal jobb és őszintébb író lett volna, mint amilyen volt, és ha Mozart a zene Napóleonja és Napóleon a háború és az önkény Mozartja, akkor Bukowski az amerikai irodalom Bukowskija, az ilyesmi nem könnyű kenyér;
szóval, szavak, szövegek, pózok, szeszek, emlékezetes macskák és instant dugások (utánuk veszekedés, közöny, hallgatás), óriási, feketén tátongó éjszakák, egy város, ahol nincsenek járdák és soha nem hunynak ki a hideg neonfények, német savanyúkáposzta húsgombóccal, cigaretták, botrányos felolvasások (megannyi sztereotípia), aprócska lapok és könyvkiadók, a siker kudarca, és szavak, szövegek, pózok és szeszek megint, állandó lejtmenet, ami mindig a csúcsra röpít, az ilyesmi nem könnyű kenyér, az a hetvennégy év ehhez képest kifejezetten szép teljesítmény, a végén egy sírkő, egy sötétszürke márványtábla a temető földjére fektetve, egy bokszoló piktogramszerű ábrája, és a bokszoló védekező pózban hajol előre, semmi balegyenes, semmi jobbhorog, fölötte pedig a felirat, rövid, konkrét, hideg: „NE PRÓBÁLD MEG” (Brecht, aki szintén imádta a bokszot, azt kívánta saját sírfeliratának, hogy „AZ IGAZSÁG KONKRÉT”, de a hálás utókor ezt nem adta meg neki), ezt üzente Bukowski a mindenféle íróféléknek, önkifejezőknek, garabonciásoknak és úgy általában mindenkinek, hogy „Ez nagyon fontos, hogy ne próbáld meg, sem Cadillacekért, sem az alkotásért vagy a halhatatlanságért, várj, és ha nem történik semmi, hát várj még tovább”, ha csinálod, és nem próbálod, a dolgok csak úgy megtörténnek;
de persze te úgyis újra és újra megpróbálod, mert ilyen vagy, és sajnos van rá esély, kurva nagy esély, hogy sikerülni fog.
| |
| 929. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 158. | 2025-03-07 08:50 | A kísértésről
Vannak mélypontok az életedben, amiket észre kellene venned. Épp tegnap mondtam a feleségemnek, hogy mennyire nincs kedvem semmihez, az antidepresszáns ellenére depressziós vagyok, és elviselhetetlen tehernek érzek mindent ami a napi rutin, amit kényszerből, kötelező jelleggel kell megcsinálnom.
Belehalok, hogy olyan munkák várnak rám, amiket nem szeretnék elvégezni, már nincs rá ösztönzésem, sem a pénz, sem az esetleges dicséretek, hálálkodások nem motiválnak. Egyszerűen megváltoztam!
Vagy, a kísértés olyan erős volt a SEMMIRE, a lustaságra, a dolgok értelmetlenné nyilvánítására, aminek nem tudtam ellenállni. Már csak egyetlen egyet szeretnék csinálni, SEMMIT. A korszellem is eléggé lenyom, hátha még saját bajaimmal tetőzöm az érzést.
Nem gondolom, hogy bármit is meg kellene csinálnom, nem hiszem, hogy ha valamit nem teszek meg, azt észre vennék az emberek, tudom, hogy ha csinálok valamit, vagy ha nem csinálok semmit, egyremegy.
Bezárkózom tehát saját magam kijelölt terébe, és nem foglalkozok semmivel, csak az épp adott könyvvel.
Hogy mennyi irigyem lesz, ha ezt meglátják!!!!
| |
| 928. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 157. | 2025-03-06 10:51 | A csodáról
A csoda lényegét valóban nagyon nehéz megfogni, elmagyarázni meg aztán végtelenül nehéz. Főleg olyanoknak, akik nem a csodálatosban, hanem a látható és megfogható, tapintható és főleg elpusztítható „valóságban” hisznek. Az emberiség nagyon nagy többsége csodahívő. Sőt, továbbmegyek: evidencia számunkra, hogy csodák márpedig vannak. Azért jelentjük ki ilyen bátran, mert meggyőződésünkké vált már az, hogy az anyag önmagában csak anyag. Ha leteszel egy szöget egy mély gödörbe, hiába, nem történik vele semmi évszázadok múltán sem, maximum oxidálódik a vas anyaga, és vastag rozsdaréteg borítja majd először a szög felületét, majd az idő múlásával az egész vasoxiddá olvad szét, de véletlenül sem vasvirággá, vagy más szerves anyaggá lesz.
Ha viszont ugyanabba a gödörbe magvakat teszel, nem is kell sokat várnod, hogy a teljesen száraz, élettelennek tűnő anyag pusztán a víztől átalakul, és életre kel. Kibontja gyökereit, ég felé nyújtja szárát, és nő, és egyre nő, és saját fajának megfelelő kinézetet kap, és saját fajának megfelelő gyümölcsöt terem a vegetációs időszaka végére, sőt, magvakat is terem, amik aztán ha kiszáradnak is, évtizedek múlva is ugyanolyan növénnyé alakulnak pusztán a víztől (és persze a föld ásványi anyagaitól, amiket „felszív” a földből). Mondhatnád: de ebben sincs semmi szokatlan, semmi csoda, mert ennek így kell lennie.
Igen, ennek így kell lennie. Ám mindig így kellett ennek lennie? Mindig voltak növények, magvak, amik saját fajuk törvényei szerint szaporodtak, és gyümölcsöket hoztak? Egyáltalán nem. Mind a teremtésben hívők, mind az ősrobbanás utáni véletlenek egybeesésében hívők HÍVŐK!! Mind a kétféle elmélethez bizony hit kell, ugyanis egyikre sincs kézzelfogható bizonyítékunk. Egy biztos, hogy akár így, akár úgy történt, mindkét esetben az ÉLET MAGA A CSODA.
Aki az élet csodájában nem hisz, az egy végtelenül buta, tudatlan és szinte állati értelemmel élő ember csupán (tudom, tudom, az állatok sokkal értelmesebbek is tudnak lenni, mint mi, emberek).
A csodák mindig mással esnek- írtam valamikor egy versemben, és ezt tapasztaltam akkor, mert én magam sem gondoltam át fiatalon azt, hogy MEKKORA CSODA MAGA AZ ÉLET. Evidens volt az egészség, a lét, a tudat, a fejlődés, az, hogy nekünk, embereknek MINDEN LEHETSÉGES. Sőt, még azon túl is, hiszen a tudósaink egyre mélyebbre láttak bele a világegyetem működésébe, és egyre több olyan fizikai törvényt találtak meg, amiről addig azt sem tudtuk, hogy vannak, illetve ha tudtuk, nem tudtuk felfogni, hogy azok hogyan lehetségesek?
A csoda a lehetetlennek gondolt dolgok törvények-fogalmak- események valóra válása, minden esetben olyanok történnek meg, amikről elébb azt gondoltuk, „ilyenek nem lehetségesek”.
Egyszerű csoda lehet a magból a növény kikelése. Az új élet megfoganása, és két sejtből való kialakulása minden teremtett lénynek megfelelő formában való reprodukálódása. Csoda az is, ha valami olyan történik meg, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Például, ha karambolozok, és kirepülök az autóból (mert hanyag módon nem használtam a biztonsági övet), és egy fának csapódok, csoda, ha nem halok meg. Emberi ésszel felfogva a mi puha, élő szöveteink nem bírnak ki nagy erős behatásokat, szétroncsolódunk. Mégis vannak esetek, amikor a fizikai törvényeket, a biológiai törvényeket „meghazudtolva” MÁS TÖRÉNIK. Igen, a csoda másik definíciója az is lehetne, hogy: az a csoda, amikor olyan történik, aminek nem lett volna szabad -emberi tudásunk szerint- megtörténnie. Nem ugyanez a megfogalmazás a fentebbi, az első? Nem. Az elsőnél nem tudunk sem szabályt, sem törvényt odaállítani a történés mellé, itt, a második esetben vannak törvények, amiket a történés cáfol.
Általában a csodákat szeretik az emberek a saját „többletértékük” bizonyítékaként aposztrofálni. Pedig a csoda lényege épp az, hogy BÁRKIVEL megtörténhet. (Legutóbb egy élő televíziós közvetítésben láthattunk egy csodát, amikor is Trump elnök elhajolt a golyó elől, ami így csak a fülét súrolta, mert egyébként azt láttuk volna, hogy szétloccsan az agyveleje. Persze, erre is mondhatnánk azt, hogy semmi más nem történt, csak annyi, hogy a golyó kilövésének pillanatában Trump eszébe jutott valami, ami miatt elfordította a fejét. Nincs itt semmi látnivaló, ez egyszerű történés, nincs ebben semmi csoda. Talán így is van.
Épp ez is egy másik aspektusát feltételezi, hogy mitől lesz csoda a csoda? Mi magunknak is ARRA KELL GONDOLNUNK, HOGY EZ VOLT AZ! Hogy igen, ez egy csoda volt, mert Isten mást akar ezzel a személlyel, még terve volt, és még feladata van. (Ellentéteként meg kell említeni azt az embert, akinek a nevét sem tudjuk (Trump olyan nagy árnyékot vetett ebben az esetben, hogy eltakarta a halott nevét is), aki egy ugyanabból a puskából kilőtt golyótól elpusztult, meghalt. Az ő esetében miért nem „működött” a csoda? Az ő esete miért evidens és természetes fizikai törvényszerűség (arra tartott a golyó, és eltalálta), Trump esetében pedig miért csodára gondolunk?
Nos, végtelenül egyszerű a válasz: az a csoda, amit az ember annak hisz. És annak magyaráz. Sok esetben a tömegpszichózis is képes arra, hogy sokan, százak, ezrek lássák ugyanazt csodának: példa erre a Máriapócsi szentkép könnyezése. Nagyanyám személyesen is ott volt az egyik ilyen könnyezésen, saját szemével látta azt, amit más, több száz ember, a szentképen szereplő Szűz Mária szeméből láthatóan víz szerű anyag folyt le a kép alja felé (tehát a gravitációt meg nem hazudtolva).
Persze a csodáknak ellenségei is vannak, akiknek érdekük elhallgatni, eltagadni, eltitkolni a csodát, mert a csodáknak hatalmas erejük van, képesek olyan embereket is meggyőzni és elfordítani egy irányba, aki addig másfelé haladt. És az ilyen „valami” a hatalomra mindig veszélyes. Máriapócsról is azonnal elvitték a képet „kivizsgálásra” Bécsbe, ám a másolat is könnyezett az adott helyen, az adott templomban, Máriapócson.
Egy másik emlékem ugrik be: az általános iskolánk udvarán vagyunk, tornaóra van, a 70-es évek eleje, mindenki utcai ruhában van, és az iskolaudvart takarítjuk (ez is mozgás). Egyszercsak megszólalt az egyik gyerek: „A Fekete Asszony”- és karjait lóbálva a templomtorony felé mutogat. Mindannyian arrafelé nézünk, és MI MMAGUNK IS MEGLÁTTUK A CSODÁT, valóban ott láttunk egy fekete árnyat a templomtorony ablakán belül, a harangok körül mozogni. Hogy mi lehetett az, máig sem tudjuk, de a Fekete Asszony megjelenésének babonás hite azt jelentette, hogy valami baj fog történni a faluban, mégpedig hamarost. És mi az ellentettje ennek a történetnek ugyanarról az iskolaudvarról? A takarítás közben, a templomtornyot bámulva folytattuk a tanárunk ösztönzésére (ő mégiscsak felvilágosult ember volt) a munkát, tördeltük a sövénykerítésről a friss hajtásokat (ezek szerint kora tavasz lehetett), amit a kezünkben tartva a tanár egy éles metszőollóval vagdosott kisebb darabokra. Az egyik osztálytársunk Ilona is így tartotta elé a saját letört hajtását, a tanár aztán el is kezdte vagdosni, majd egy rossz pillanatban Ilona jobb kezének mutatóujjáról a gallyal együtt levágta az első ujjpercét is, csakúgy spriccel a vére a földre. Persze akkoriban szóba sem jött az, hogy visszavarrják, így Ilona ujja csonka marad élete végéig.
Miért meséltem el ezt a történetet? Mi csodát láttunk, egy figyelmeztető csodát. És utána szinte azonnal megtörtént a nagy baj, egy társunk ujjának a csonkolása, egy baleset! lehet, hogy a Fekete Asszony épp erre akart bennünket figyelmeztetni?
| |
| 927. | [tulajdonos]: Gyászhír | 2025-03-01 11:01 | Életének 77. évében tegnap délután elhunyt Fecske Csaba József Attila-díjas költő. Déltájban, közelgő születésnapja alkalmából kollégák köszöntötték őt otthonában, a miskolci Szépkorúak Házában. Ő is felolvasott. Úgy fogalmazott, életbevágó, hogy ez megtörténjen. Hát ezért volt életbevágó. Isten veled, drága barátom!
(Portréját a 2010-es évek elején a Berekfürdői Körmendi Lajos Írótáborban készítettem.)
(Vass Tibor, facebook) | |
| 926. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 156. | 2025-02-19 14:45 | A lángokról és az aszbesztről
A mai korban hatványozottan igaz az, hogy aki igazat mond, aki kitartóan erkölcsös, aki nem megy bele hazug játszmákba, aki nem csal, nem lop, nem erőszakoskodik, az a margón találja magát.
Sok tapasztalatom van ez ügyben: évtizedeket dolgoztam, volt néhány olyan élethelyzetem, amikor a „lelki azbesztruhám” nélkül megégtem volna, így csak anyagi kár ért, és erkölcsi megbecsülésem csökkent. No, de kik előtt? Mert ez is úgy van mint a kitüntetések értéke: nem mindegy kitől kapja az ember – itt pedig nem mindegy, kik mondanak rám elítélő, dehonesztáló véleményeket. Ha tőlem sokkal rosszabb emberek, sőt, egyértelműen hozzám képest nagyon is szabados, mondhatni bűnös életet élnek, akkor az engem általában nem szokott zavarni. Hadd mondják, nem leszek tőle kevesebb. Ám, az ilyen embereket megjegyzem magamnak, és a bibliai utasítás szerint inkább áldást mondok rájuk, imádkozok értük. Az ő azbesztruhájuk nem volt olyan erős, testüket-lelküket épp ezért sokkal nagyobb sérülések érték, mint engem valaha is.
Volt értelme azért igaznak lenni, igazat mondani. Volt egy kollégám, aki amiatt nem káromkodott ha velem egy légtérben volt, mert velem egy légtérben volt. És ezt ki is mondta.
Nehéz, izzadtságos feladat az életben mindig azbesztruhában járni-kelni, de ha lelked megerősítetted, akkor nem ártanak neked mások, ha igazat mondasz, ha igazul élsz.
„Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.”
| |
| 925. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 155. | 2025-02-18 11:49 | Arról, amit az emberek kívánnak
„Egy kalapostól senki nem kéri, csináljon cipőt is, egy susztertől senki, csináljon kalapot: de az írótól mindenki mindent kér…” – írja Márai. Boldog, szép idők, amikor az írónak volt akkora respektje, hogy hozzá fordultak kérésekkel! Még a megboldogult „szocializmusban” is tudták a vezetők, politikusok, hogy az irodalom lehet „levezető szelep” is, és természetesen alaphivatásának megfelelően „népművelő eszköz” is. Így is tekintettek rá, és egyes íróktól valóban kérték, amit. Sőt, sokan megtették kérés nélkül is azt, ami épp a politikusok igényeinek, kéréseinek megfelelő volt. Mondhatni önként és dalolva. Persze mindenki meggyőződésesként kezdte irodalmával is szolgálni a HATALMAT, s csak később vált ellenségévé, vagy „lebukott és kibekkelte” a hatalom dühöngő korszakát.
Az irodalom feladatáról szóló elképzelések anno az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as években arról szóltak, hogy a magyar nép ne legyen revizionista, ne legyen soviniszta, ne legyen fasiszta, ne legyen hívő, ne legyen magyar, hanem internacionalista, szocialista, kommunista és antifasiszta, materialista legyen. Nehéz ilyen kérést kiszolgálni az íróknak, de akik megtették, azok az irodalmi kánonban találták magukat, és jól éltek! Mondhatni úgy, ahogy minden írónak élnie kellene, ha már ír, ha már értelmiségi munkát végez, ha már népet tanít, népet nevel, népet művel. Akik nem voltak hajlandóak ilyen feladatokat elvállalni, azok valamilyen semleges (fordítói, könyvkiadói irodai) munkákat kaptak, de maradhattak az irodalom határmezsgyéjén még, nem lettek a túloldalra „dobva”, bár voltak, akik megszenvedték döntésüket, főleg az 50-es, 60-as években. A morálisan és normálisan gondolkodó íróknak maradt a „sorok közötti közlés”, a szamizdat, vagy az íróasztalfiók.
Aki író (és most itt nem a magamfajta emberekre gondolok, mert nekem van tisztes polgári szakmám, és foglalkozásom, amiből élek, így jómagam nem is író-költő vagyok, még akkor sem, ha sorra jelentem meg országos lapokban és négy könyvet adtam ki eddig), annak írni kell. Nincs mese. Sok élő és immár halott példa van erre, hogy akkor is írtak, amikor megjelenésre esélyük sem volt. (Volt szerencsém Szentendre külterületén, a Kőhegyen álló kis házban megfordulni, ahol Hamvas Béla 1948 és 1951 között sógora kertjét művelve elvonult a világtól, itt írta a Karnevál című könyvét. Volt szerencsém azok alatt a gesztenye és tölgyfák alatt is állnom, ahol Hamvas is állt, hátát nekidöntve a fáknak, nézte a levegőeget, és szívta magába a teremtő ihletet a kertjét szemlélve. Látva azt az egyszerűséget, már-már szegénységnek nevezett körülményeket ahogy élt, azt is mondhatnánk, hogy bolond volt, mert tehetségét arra is használhatta volna, hogy beállva a sorba zsíros állásokat kapjon. Mégsem tette, úgy írt, hogy közben hátikosarával a több kilométerre lévő városi piacra hordott annyi zöldséget, gyümölcsöt, amiből némi pénzt keresett, és így kenyeret, dohányt, bort és egyebeket tudott venni magának. Csak azt, amire valóban szüksége volt.)
Az íróknak is vannak szükségleteik, családjuk, gyerekeik, házuk, vagy ha még nincs, akkor erőst késztetésük arra, hogy NEKIK IS LEGYEN. Ahhoz, hogy nekik is legyen, minden esetben pénzre van szükségük. A pénz pedig az emberi történelem egyik legnagyobb URA. Pénz nélkül szinte semmit sem valósíthat meg sem az egyszerű ember, sem az író. Az író csak úgy tud pénzhez jutni, ha írásait megveszik, és ahhoz ez kell, hogy az épp aktuális „kultuszminiszternek”, kormánynak megfeleljen, egyébként csak annyit fog keresni, amiből maximum elvegetálhat, vagy alkoholistává lehet. Ha jól akar élni, nem szabad nagyon sok elv mellett kitartani: csak azok mellett, amik feltétlenül szükségesek az emberi kapcsolatok fenntartásához, de annak minőségét így nem szabad néznie. Magyarán, hazudhat, csalhat, álságos és hazug dolgokat írhat, politikai megrendeléseket teljesíthet, de ezt úgy kell csinálnia, mintha élvezné, illetve úgy, hogy nagyobb botrány ne szennyezze be a nevét. Sokan éltek és élnek mai is így írók közül, és nem is olyan rosszul. Másik lehetősége az írónak az, hogy megőrzi minden lelkiismereti törvényét, szabályát, azok szerint él, nem ír hazugságot soha, kitart az egyetemes emberi értékek mellett, ám így nem nagy karrierre számíthat. Sőt, egyáltalán nem számíthat karrierre – míg él. Halála után aztán már igen! Meg kell ahhoz halnia az ilyen írónak, hogy elismerést kapjon, s ezt a nonszensz szabályt minden ilyen író ismeri, és elfogadja. (Mivel nem is tehet mást.) Persze az is előfordulhat, hogy halála után sem ismerik fel nagyságát, erényeit, érdemeit, értékeit, de ehhez azért már az is kell, hogy az utókor egyre elbutultabb és kulturálatlanabb legyen. (Pont, mint most!) Ha az ilyen író netán ismét az utókor emberei között lehetne, nem is kérne sem megértést, sem elismerést. Minden elismerésnek az ad értéket, rangot, hogy KIKTŐL KAPJA AZ EMBER.
Tőlem, mint bőröstől nem kérték soha azt az emberek, hogy készítsek faragott széket, és azt sem, hogy autószerelőként órákat javítsak. Az emberek általában realisták ilyen esetekben, tudják, kinek milyen határai vannak, mikre képes. De mint versíró embertől már sokféle dolgot kértek: születésnapi verset, helyesírás ellenőrzést, könyvszerkesztést, lektorálást, tanácsokat versíráshoz, versmondóversenyek zsűrijében való részvételt (szinte mindig elnöki poszton). Tehát ebben is realisták az emberek, illetve össze tudják kapcsolni azon feladatokat az író emberrel, amire szerintük képesnek kell lennie (ha már ír).
Viszont a verseim tartalmának befolyásolására utaló kérést még sohasem kaptam. nem értem fel olyan nagy magasságokba, ahol az ilyen kérések megszületnek.
| |
| 924. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 154. | 2025-02-16 13:55 | A barbárságról és a bizánciakról
Elfogytak az illúzióim! A barbárság után is barbárság jön, és csak néha csillogtatja meg egy-egy újonnan jött hatalmi garnitúra azt a képet/lehetőséget, hogy „így is lehetne élni”. Aztán a hatalom elveszi az eszüket, és a történelem megismétli önmagát.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
