NAPLÓK: A tükör és más prózák Legutóbbi olvasó: 2026-07-30 05:34 Összes olvasás: 4710| 2. | [tulajdonos]: A tükör I. | 2018-09-05 22:22 |
Az asszony hosszan szemlélte magát a tükörben. Rég készülődött már ilyen gonddal. A ruhát, amit végül felvett, azt a királykék szatént, nem is érezte egészen alkalomhoz illőnek. Túlöltözött leszek-gondolta, de hatásos akart lenni, a megjelenésével is sugallni akarta a találkozás rendkívüliségét. Halvány, natúr sminkkel enyhítette a ruha feltűnőségét, festett, mézszín haját is egyszerű kontyba fésülte. A szeme alatti bőr duzzadt volt az előző éjszakai virrasztástól. Szerette volna, ha ez a találkozás harminc évvel ezelőtt történik, kevesebb ránccal, feszesebb derékkal, de nem volt mit tenni. Végül mégis levette a királykéket, és felvett egy elegáns vonalvezetésű acélszürke kosztümöt. Az arca ettől még beesettebbnek tűnt, a külsején nem sokat javított ez az újabb ruha, mégis jobban érezte magát ebben. Kevésbé nevetséges, kevésbé erőszakosan fiatal, de mennyire jelentéktelen-állapította meg kis sóhaj kíséretében.
A tükör, ami előtt állt, régi családi darab. Ma már nem fogja el az a szent borzadály, ami régen, fiatalabb éveiben elfogta, ha ránézett erre az ereklyére, ami túlélt két világháborút, bombázásokat, családi viszályokat, repülő tányérokat és pajkos gyerekek csúzlijait. Régi tükör volt, kopott ezüstszegéllyel, üveglapján itt-ott vakfoltokkal. Öreg barát- gondolta a hölgy némi melankóliával. Dédanyja jutott eszébe, az a valószínűtlenül idős és vékony asszony, aki olyan hatásosan tudta előadni, hogy omlott össze az otthonuk, a falak sehol sem voltak, a szabad ég tátongott a fejük felett, a romok alatt pedig ott feküdt csodamód sértetlenül az egyetlen épen maradt tárgy, a tükör, mely még a háború előtt, a régi lakás ebédlőjében, két családi őst ábrázoló középszerű festmény között lógott. Egyszer egy kisvároson átutazóban látott ilyet: egy kristálypoharat vitrinben, amit a lebombázott pályaudvar romjai között találtak, aztán vagy hatvan év múlva kiállítottak, mint háborús túlélőt.
Hirtelen mozdulattal letörölte ajkairól a szájfényt, és kifestette száját egy diszkrét, de a szájfénynél markánsabb rúzzsal. Gondosan megnézte szájszéleit, fogait, de minden rendben volt, a festék ott volt, ahol kellett, úgy, ahogy kellett, s hirtelen öröm fogta el, mert a rúzs hatásos volt, szinte megélénkült tőle az arca, még a szemeit is csillogóbbnak látta. Mióta betöltötte a hatvanat, még nagyobb gonddal sminkelt, mint korábban, botránkozva gondolva egykori idősödő tanítónőjére, akit mindig rúzsos fogakkal látott, és szánalmasan tupírozott gyér frizurával. Én nem leszek ilyen nevetséges, gondolta mindahányszor, ha kifestette magát, s szorongva gondolt arra, szemsarkában nem kenődik-e el a szemhéjpúder gyakori könnyezése miatt. Ez utóbbit a kor hozta magával, nem a meghatottság pillanatai.
Megint gondolt egyet, és vízálló spirállal bekente pilláit. Ez megint jó választás volt, tekintete még élénkebb lett, annyira, hogy a szíve nagyot dobbant, hirtelen minden hibájával együtt szépnek látta magát. Nem volt vallásos, de most szívesen köszönetet mondott volna valakinek. Egészen közel hajolt a tükörhöz, úgy szemlélte magát. De aztán fel kellett venni a szemüveget. A keret csinos volt, fiatalos, de még ízlésesen korához illő, a szeme hatását viszont tompította, a tekintet megbújt mögötte, mintegy visszahullva a jelentéktelenségbe. A szíve elszorult. „Majd néha leveszem a szemüveget beszélgetés közben – gondolta -, mintegy természetes egyszerűséggel. Semmi mesterkéltség! - rémült el a gondolatra. - Nem akarok nevetséges lenni, pont előtte. Kávét iszunk majd, az ő arcán zavarodottság lesz, talán bűnbánat, de egészen biztosan, legalábbis a szíve mélyén csodálja majd összeszedettségemet, ahogy szenvtelenül, néha kis cinizmussal beszélek a legnagyobb fájdalmakról. Ebbe a helyzetbe belefér, hogy levegyem a szemüvegem, a márványasztalra tegyem, s mintegy fedezék nélkül nézhessünk egymás szemébe.”
Egy gondolat újra megbénította. Eszébe jutott, hogy a szemüveg tappancskái nyomokat hagynak az orrán, ha hosszas viselés után leveszi, s ennél illúziórombolóbbat el sem tudott képzelni. „A szemüveg marad – gondolta -, nem fogom beszélgetés közben levenni.”
„Ennyi,már csak a parfüm van hátra.” Kritikus szemmel vizsgálta magát. Smink, ruha, haj, szemüveg. Ez minden. „Semmivel nem vagyok különb, mint házi ruhában. Fiatalon bármit vettem fel, csinos voltam. Ma bármit veszek fel, öreg vagyok. Felesleges hercehurca a ruhák körül.”
Ekkor hirtelen a másikra gondolt. Olyan erővel, hogy a tükörben szinte őt látta. Pontosabban, nem őt látta, hiszen soha nem találkoztak még, valakit látott, akit vele azonosíthat. Egészen biztos, hogy ő is ki akar tenni magáért, már ami a látványt illeti. Gonddal készülődik, aprólékosan, egy másik tükör előtt, persze, ő nem visszafogott, erős színeket használ, feltűnő ruhát, semmi, ami elegancia, kifinomultság, kulturáltság nem jellemző rá. Harsány, pökhendi, cigarettázik, trágár, nyilvánosan böfög. Az utóbbit rögtön visszavonta, az már annyira abszurd volt, annyira elképzelhetetlen, de mégis, kéjes érzés volt arra gondolni. A másik bizonyosan közönséges. Talán az élet fegyelmezte már, és visszavett mindent birtokolni vágyó természetéből, talán meg is tört, valami őszi melankólia ül arcvonásain, eltemette gyermekét, vagy épp ellenkezőleg, soha nem lehetett gyereke, s ez látszik rajta, örökké, legvidámabb óráiban is, ez a szárnyaszegettség.
Most először gondolt arra, hogy megbocsát neki. Túlontúl szép volt a jelenet, félt végiggondolni, félt attól, hogy a könnycseppek egymás után végiggördülnek az arcán, mint a filmek alatt, melyekben a főszereplő meghal, vagy ha életben is marad, valakinek meg kell halnia a közvetlen környezetében a nézettség kedvéért. Szinte megijedt, mikor a tükörben észrevette az arcán legördülő első cseppeket. Azonmód felitatta őket egy zsebkendővel, majd púderpamaccsal eltüntette a barázdákat.
Szóval még az is lehet, hogy megbékélnek. „Soha - jött a következő gondolat - szembeköpném az elmúlt éveket, szembeköpném a... - itt valami nagy szó kellett volna, ami méltó ahhoz a felháborodáshoz, amit ez a gondolat kiváltott belőle, de nem jutott eszébe semmi. - Egyedül maradtam a csonka mondataimmal - mondta ki félhangosan, és mélyen a saját szemébe nézett. Most meg azt vette észre rémülten, hogy ez a mondat semmit nem jelent számára, nem is indítja meg. Egyáltalán, annyi év múlva, minek ez a találkozás? Egyszer régen, valaki láthatatlanul, azaz ismeretlenül keresztezte az élete útját, akaratlanul előhívta a csontvázakat a szekrényből, akaratlanul,hiszen tőle semmit sem akart, de mégis mindent megváltoztatott. Nem csak a külső körülményeket, hanem mindent. Még a világnézetét is. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
